Pedig „régi vágya Magyarország polgárainak, hogy mindarról, amit a kormány tagjai egy-egy évben megvalósítanak, arról, amit az elkövetkezőkben terveznek és arról, hogy mindezt milyen megfontolásból teszik, mihamarabb – és lehetőleg minél pontosabban – az ország polgárai első kézből értesüljenek”. Ezt így mondta Orbán Viktor az első évértékelésén 1999-ben. Most korrigálta az állítást, kimondatlanul is. 

Igaz, nem is nagyon hibázott, ami nyertesnek ítélt helyzetben eredményes taktikai megoldásnak tűnhetett számára.  1999-ben még nem így volt. Akkor hat hónap kormányzás után közölte a Vigadó közönségével, hogy Magyarország gazdasági növekedése az Európai Unióénak kétszerese lesz 1999-ben, 10 százalékkal nő a magyar áruk exportja, 60 százalék alá kerül az államadósság, a keresetek vásárlóértéke 3,6, a nyugdíjaké több, mint 4 százalékkal emelkedik. Az inflációt egyszámjegyűre zsugorítják. Most? Próbáljunk a legfontosabb mondatok mögé nézni, hátha vannak ott valahol üzenetek.

„Lehet, hogy bennünket sem folyó, sem vas nem fog...” Lehet, de ebből nem bomlik ki semmi.

„Sok millió magyar ember közös terve valósul meg...” Jó, tegyük fel, de mi a terv?  „Az utolsó lehetőség ez a haza előtt, vagy az utolsó utáni...” Belegondol a szónok, hogy ha valaki kétszáz év múlva olvassa a jegyzőkönyvet, mit ír a lap szélére, ahová a glosszákat szokták régen, mikor még nem gondolták, hogy négyéves ciklusonként fordul a haza sorsa?

„Nem lehet előbb a disznótoros, mint a disznóvágás.” Jó, rendben.  „Létezik bűn, amire nem ad feloldozást származás... vagy a nemzetközi kapcsolati háló.” Ez az állítás megfejthető, bár ne lenne az!  „Csak a tetemet sodorja az ár...” Oké. „Magyarország átszervezésének kulcskérdése az új Alkotmány, mert a jelenlegi nem a magyarok alkotmánya.” Ha van valami, ami az elpusztíthatatlannak hit szocialista világrendszerből egyebek közt a nagy magyar szellemi teljesítménnyel való békés kimenekülést jelképezi, az épp ez az ütött-kopott alkotmány. Ha ennek nincs köze Magyarországhoz, akkor a rendszerváltásnak sincs.

„Elkötelezettnek kell lenni a jó iránt.” Ígérjük, azon leszünk.

Befejezzük az idézetek faggatását. Lelkesedésünk hiányát igazolva látjuk azzal is, hogy a szónok számára kedves közönség Grosics Gyula köszöntésétől eltekintve csak mintegy fél órányi beszéd után érezte úgy, hogy tapsolnia kell. Majd még talán kétszer.

A sterilitásában tökéletes évértékelésben egy rontást mégis találtam. Miközben Orbán Viktor került mindent, ami a tények világával összevethető lenne, idézett egy mondást, amely szerint fontos a terv, és fontos a határidő, de egy mondatba ne kerüljenek. Márpedig azok így együtt ott vannak a nyilvánosságban, még ha most nem is engedné meg magának ezt a „politikai luxust”. Azért behívta az emlékezetünkbe: tíz év, egymillió munkahely. Ez az ígéret. Ami most azzal a felismeréssel gazdagodott, hogy a magyar ember tisztességes, számára a munka becsület dolga, de nem mindenki él ezzel a lehetőséggel. Pedig mindenkinek dolgoznia kell.

„Nagy hiba lenne egyenlőségjelet tenni azok közé, akik dolgozni akarnak, de nem kapnak munkát, és azok közé, akik tudnának ugyan dolgozni, de úgy gondolják, hogy segélyen vagy egyéb állami juttatáson élni mégiscsak kényelmesebb, és amellett ebből-abból pénzt is lehet csinálni. Ha másból nem, hát tyúklopásból.” 

Itt bizony érezni a tervet és a határidőt is. A lehető legrövidebb időn belül vissza fogják venni a rászorultaktól a segélyek nagy részét.  De hogy lehet pénzt csinálni a lopott tyúkból? Azt nem eladni, enni lopják. Jobb lett volna megúszni, de mégis csak ígért valamit a miniszterelnök.