Minden körülményt mérlegelve és annak ismeretében fogja hazánkat képviselni az október 23-i brüsszeli válságcsúcson Orbán Viktor, hogy Magyarország nem tagja az eurózónának, ilyenformán nem is fog hozzájárulni az uniós mentőcsomaghoz, Görögország megmentéséért semmit sem tehet, sőt (a túlzottdeficit-eljárás árnyékában) érdemi szava sem lehet a költségvetési és pénzügyi krízis elhárítása ügyében, és akkor jár a legjobban, ha minél kisebbre próbálja össze­húzni magát. 

A kirendeltetést és a várható statisztaszerepet a kormányfő visszhangja a közszolgálati médiának nyilatkozva költői képbe csomagolta: szerinte „az ország érdeke és az emberek elvárása is, hogy a miniszterelnök ott legyen az Európai Tanács ülésén, kiálljon Magyarországért, határozottan képviselje a magyar érdekeket az euró­válsággal szembeni döntések meghozatala során”.

Hogy mi az ország érdeke, és azt kinek kellene érvényre juttatni, azt – a lírát mellőzve – a számok nyelvén lehet a legérthetőbben elmondani. Ezek pedig arról tanúskodnak, hogy ez a brüsszeli út a mostani kiélezett pillanatban a legjobb, ami történhet. Idehaza Orbán Viktor és ­környezete utoljára – a későbbi megszorítások fényé­ben már megszépült – Széll Kálmán Terv bejelentésekor tudott olyat mondani, ami jobb kedvre derítette a piaco­kat.

Vészhelyzet idején azok a bizonyos pénzügyi körök érzékenyek az Orbán-Kósa-­Szijjártó-csatársor moz­dulataira: hogy mást ne mondjunk, a tavaly nyári államcsődözéssel, a finanszírozók megrémisztésével (a forint árfolyamváltozását, a forintban kifejezett államadósság alakulását tekintve) az aranytrió napok alatt milliárdok tömegét rántotta ki az adófizetők zsebéből. 

Ha belegondolunk, sokkal lelkesítőbb tényekről az október 23-i budapesti estélyen sem szónokolhatott volna a kormányfő. Csapatai az általa megnyitott összes fronton vesztésre állnak: a munkanélküliség elleni harc elbukott (a legfrissebb tervekben már csak 200 ezer közmunkás szerepel a munkahelyteremtés címszó alatt), az államadósság még annyival sem fogyott, amennyit a magánnyugdíj-pénztári pénzből elköltöttek, a gazdaság stagnál, a radikális adócsökkentést pedig a többség egyelőre monoton tehernövekedésként érzékeli.

Ilyen körülmények között ­talán tényleg hasznosabb, ha Orbán Brüsszel­ben beszél, és ott is csak keveset. Ám azt, hogy a 2006. október 23-ra történő emlékezést (eredetileg az öt évvel ezelőtti összecsapások áldozatairól szólt volna a kormányoldal ünnepe) miért nem lehet egy nappal korábban Orbánnal – vagy 23-án, de a miniszterelnök nélkül, mondjuk egy katarktikus Áder-beszéddel a tetőpontján – megtartani, a ­fentiek nem magyarázzák meg. Lehetséges persze, hogy itt is a számok rejtik a megoldást. Ha mondjuk 50 ezren tiltakoznak a Szabad sajtó útján, mert „nem tetszik a rendszer”, és nekik háttal állva 25 ezren hallgatják, hogy miért jó minden úgy, ahogyan van, akkor az utóbbi tömeget lehet ugyan kétmilliósnak nevezni, csak közben a másikról (a nagyobbról) is mondani kell valamit. Ez talán már a legendás szpíkernek, Philip­nek is sok lenne, pedig ő (a nemzet szóvivőjéhez hasonlóan) az ország érdeké­ben, felsőbb utasításra és illő jutalom reményében szinte bármit hajlandó a mikrofonba mondani.