„Nem fog bennünket sem a golyó, sem a vas.” Ezt mondta tavalyi évértékelő beszédében Orbán Viktor, akit, ha már se golyó, se vas, akkor bizonyosan az idő fog kissé, mert egy évvel később már oda minden, ami addig jellemezte, oda a hév, az erő. Pedig megvan a nagy nekifutás, be is mondja, ez most meredek lesz, aztán a hallgató csak várja, várja, hogy jöjjön már végre egy rendes meredek, egy olyan igazi, amilyet csak mi tudunk, csakhogy, ahogy Orbán mondta is, túl vagyunk már a Nagy indiánkönyvön és a Tenkes kapitányán, Bőrharisnya és Eke Máté nélkül viszont már nem is izgalmas az élet. Orbán se.

Budapest, 2012. február 7. Orbán Viktor miniszterelnök hagyományos évértékelő beszédét tartja a budapesti Millenárison. A Fidesz elnöke 1999 óta minden év elején értékeli az elmúlt időszak eseményeit a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére.

Hiába görögnek a szavak középosztályról, leszakadókról, az álnok bal- és a komolytalan jobboldalról, minden, mintha már megszokott lenne. Ez volna hát a konszolidáció? Jó, kompromisszumokra törekszünk, kiegyezésre a leszakadókkal, a nyugdíjasokkal, egy sasszé ide, egy beszólás oda, ami tegnap fekete volt, ma már szürkül. És mintha az unalomra volna igény, kissé kényszeredett mosoly és bólogatás a válasz a nézőtérről, mintha mindennek így kellett volna lennie, mintha az, ami eddig történt, eleve egy jól kifundált terv része lett volna. Most aztán tényleg az elrugaszkodás éve jön.

Még az is meglehet, hogy igazuk van, valóban volt valami terv: elküldjük a Valutaalapot más égtájakra, nekimegyünk a fél világnak, a másik felétől megpróbálunk pénzt tarhálni, lebontjuk a teljes intézményrendszert és csinálunk helyette a sosemvolt kétharmadra hivatkozva egy annyira demokratikusat, hogy ebben az országban belátható időn belül ne lehessen másmilyen politikát megvalósítani, bevezetünk egy bízvást magyarnak nevezhető gazdaságpolitikát, aztán rájövünk arra, hogy ezzel nem lehet elrugaszkodni, mivel a világnak az a fele mégsem ad pénzt, akadnak némi finanszírozási problémáink, kicsit elszáll az euró, majd visszahívjuk az IMF-et, végül megpróbálunk kiegyezni a magunkra haragított fél világgal, aztán jöhet az elrugaszkodás.

Tervnek ugyan kissé hülyén hangzik, de fogadjuk el, hogy van a tervalkotásnak olyan dimenziója is, amit magunkfajta földi halandók át nem láthatnak. De biztos, hogy az olyan gyakorló bólogatók, mint azok, akik bebocsáttatást nyertek az évértékelőre, fölfogják, mert valahogy nem tűntek úgy, mintha érdekelnék őket az ilyen apró részletek. Még az is meglehet, hogy Szűrös Mátyás oldalba bökte a mellette ülő Pozsgay Imrét azzal, hogy te, nézd már, milyen jól adja, a középosztály fizeti a gazdagok helyett is az adót, nem ismerős?

De bizony, ismerős. A csömörig ismerős már itt minden Hegedűs Zsuzsástul, Szőkesziklástul, Demján Sándorostul, ismerősek a mondatok, a tekintetek, a mosolyok, olvad a viasz az arcokról, szétfolyik minden. Bár talán van valami halvány remény arra, hogy mégsem következmények nélküli ez az ország: az ember, aki miatt senki nem kéri számon a nagy szónokot, Schmitt Pál, nem volt sehol.

Várunk végre az igazi beszédre, valódi közönség előtt.