A Pest megyei Ócsán építenek majd házakat a bedőlt lakáshiteleseknek. Ezek könnyűszerkezetes épületek lennének, a házaspárok negyven, az egygyerekesek 50, a kétgyerekesek 60, a háromgyerekesek 80 négyzetméterre költözhetnek. Az eddigi legbiztosabb támpontot Orbán Viktor korábbi nyilatkozata jelenti: „családi házakban gondolkodunk előkerttel, hátsó veteményessel, hogy ott dolgozva a családi kasszán is lehessen segíteni”.

Azok, akiket most bedőlt hitelesekként tartanak számon, néhány éve még reményteli emberek voltak. Ha úgy tetszik: hitelképesek. Mert bár igaz, hogy a bankok nyakra-főre adták a kölcsönöket, de az nem igaz, hogy ne kellett volna ezek felvételéhez fölmutatni valamilyen minimumot: fizetett közműszámlákat, adósságmentességet, munkahelyet, keresetet. Azok a családok, amelyek „bedőlnek”, néhány éve még abban bíztak, hogy megkapaszkodnak, illetve előrébb lépnek: ki lakáshoz jut, ki nagyobb otthonhoz. Többségük élete biztosnak tűnt: a gyerekek iskolába járnak, jobb esetben mindkét szülő dolgozott, tehát kötődéseik alakultak ki, kinek az óvodához, kinek az iskolához, kinek a munkahelyéhez. Ez a kötődés szűnhet meg azzal, ha most másutt kell új életet kezdeniük.

Hogyan, miből? És vajon Ócsa iskolarendszere alkalmas-e arra, hogy a most odatelepítettek gyerekeit fogadja? Vajon ezek az emberek – ha még van egyáltalán munkahelyük – hogyan járnak majd dolgozni? Vagy helyben kapnak munkát? Mit szólnak hozzájuk a helyiek? Megtapasztalják-e azt a kirekesztettséget, amelyet csak az élhet meg, aki idegenként kerül egy közösségbe, ahol sanda szemmel néznek rá, talán mert más a bőrszíne, másként öltözködik, mások a szokásai vagy egyszerűen csak azért, mert arrafelé nem ismeri a helyi kötődéseket.

A kísérlet elkeseredett lépésnek tűnne, ha Orbán Viktor már nem hónapokkal ezelőtt pendítette volna meg. Csakhogy akkor beszélt róla, amikor még hinni lehetett abban, hogy az eseményeket nem csak a kétségbeesés szüli. És mivel így történt, e szociális programnak minősített kitelepítés tervszerű lépés, mert a kormányon lévők a probléma rendezését így érzik helyesnek.

Azt hiszik, a veteményes és az ahhoz kötődő munka teszi az embert emberré, azt hiszik, amit a miniszterelnök főtanácsadója, hogy aki vidéken él, az tud ásni, kapálni, tisztában van a földdel, tisztában azzal, hogy melyik évszakban minek van itt az ideje, csak azért, mert vidékre született, hát legyen kis veteményese, amolyan hátsó kertes, borsónak, répának, káposztának, uborkának, krumplinak, de hát könyörgöm, kedves miniszterelnök úr, a világ nem annyira egyszerű, hogy egy hátsó veteményesből el lehessen intézni, a földhöz tudás kell, nem emlékszik rá?

A terv most kezd határozott körvonalat nyerni. Egy dologgal azonban a tervezők nem számoltak: az újabb válsággal. Arra vonatkozóan nem tudunk ilyen jól körvonalazott tervekről, hogy ha a dolgok így mennének tovább, ahogyan, akkor vajon hány településen kell még házakat építenie az Orbán-kormánynak, és vajon ezeket miből finanszírozza majd. Most ugyanis úgy tűnik, hamarosan annyian dőlnek be, hogy erre már az Isten pénze sem lesz elegendő.