Aligha akad sérülékenyebb és illékonyabb valami a szimbólumoknál. Az ember/hatalom jól nekiveselkedik, időt, pénzt és arroganciát nem spórolva kitalálja, felállítja, megünnepli, s pár év múlva mégis egész mást fog jelenteni. Mint például a Zöld Pardon helyére elképzelt országzászló, amely méltóképpen ünnepelné meg az új alkotmány elfogadását.

És itt most talán nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy az egyik szimbolikus helyet egy másik szimbolikus hely váltaná fel (volt már, lesz is ilyen). S még csak nem is azzal, hogy az egyik egy egész generáció törzshelyévé vált, fiatalosan, lazán és igen, néha karcosan, rumlisan, a másik viszont már az ötlet szintjén is avítt, modorosan jól fésült. Inkább azzal, hogy a sokáig fiatalok pártjának gondolt Fidesz egyszerűen nem érzi, kibe/mibe rúg bele, mit számol fel. Ez az érzéketlenség egy másik szimbolikus rendezvénnyel is megesett, a Szigettel, csakhogy az túl nagy falatnak bizonyult Tarlós Istvánnak. Vissza is táncolt. Hoffmann Tamás, a XI. kerületi polgármester viszont sosem mondana pardont, bármennyire zöld is az ötlete.

De lehet, hogy nem is ez a gond. Hanem hogy a Fidesz mégsem olyan fiatalos, mint amennyire görcsösen annak szeretne látszani. Ha egy kicsit is zajos vagy lármás valami, akkor nem megoldani kívánja a problémát, hanem megszüntetni. Talán úgy gondolja, hogy nem is ildomos az egykor volt Vitézek terén ilyen felelőtlen módon dáridózni. Ott, ahol a valaha Horthy Miklósról elnevezett híd budai hídfője palástot formázott a térképeken.

Meglehet, a hely újraszakralizálásának ötlete is innen fakad. Profán módon viszont a főváros visszafoglalásának látszik. Annak, ami átírta a Roosevelt és a Moszkva teret, ami száműzte Ferihegyet. Ellentmondást nem tűrően, dölyfösen bízva a maga igazában. Erőnek erejével, nem törődve azzal, hogy amit szétrombol (legalábbis a Zöld Pardon esetében), nem másfajta, vagyis ellenséges hatalom szülte, hanem élő szövetként maga szőtte önmagát. Kialakult, elfogadták, megkedvelték. Szavaztak rá, ha mindenáron le akarom fordítani a politika nyelvére.

Csakhogy most már akkora a gőg, hogy a szavazatszerzés vagy -megtartás is idejétmúlt célnak tetszik. Pedig a szimbólumokat sosem a gőg öltözteti fel, hanem a közmegegyezés. Attól lesz eleven a kőoroszlán, hogy belelátjuk a méltóságot és az erőt. Amely például igazi alkotmánnyá avathatná akár egyetlen párt szellemi termékét is. Ezért lehet, hogy az újrakezdést szimbolizáló zászló helyén csakhamar egy olyan kormány képét lobogtatja majd a szél, amely rekordbizalommal érkezett, és azt rekordgyorsasággal vesztette el.

Egy olyan hatalomét, amely mindenre rárontott, amiben nem önmagát látta viszontcsillogni. S ha nem vigyáz Hoffmann Tamás, akkor ezt az itt élőkben megképződő keserű érzést fogja megkoszorúzni, felpántlikázni. Az utókornak, hogy maradandó legyen. És persze tanulságos. Egy életre.