Nemzetállam és nemzetálom
E téma kapcsán célszerű komparatív módon felidézni Franciaország történetét, a "nemzetállam" létrejöttét és annak hibáit annak érdekében, hogy józanabb rálátást nyerjünk saját társadalmi problémáinkra.
Franciaországban a definíció szerint nincsenek kisebbségek. Aki francia állampolgár, az francia. Hivatalosan. A valóságban természetesen igenis élnek etnikai, illetve vallási kisebbségek az "emberi jogok országában", Franciaország azonban hivatalosan nem tesz különbséget nemzetiség és állampolgárság között, ezen évszázados beállítottság nem fészkelte be magát a mindennapok nyelvezetébe.
Párizsban tegnap egy arabbal, egy fekete-afrikaival, vagy teszem azt egy indiaival társalogtam reggeli kávém mellett, nem egy "franciával". Honnan ered e kétes ideológia, milyen hatásokat ért el Franciaországban és milyen következtetéseket vonhatunk le belőle magyar szemszögből nézve?
Az állampolgárságra építkező francia nemzeti tudat jóval az ország gyarmatbirodalmának felszámolása előtt alakult ki. Franciaország évszázadokon keresztül építette fel magát, és ez a nemzeti építkezés a máig érvényes erős centralizáció jegyében zajlott. A nemzetállam (egy állam, egy nemzet, egy nyelv) nevében több száz éve számos helyi nyelvjárást és önálló identitást irtottak ki a központi francia hatóságok.
Tökéletesen megfelel a centralizált állam elvárásainak
E nyelvjárások maradéka a mai napig megütik az idegen vendég fülét, tehát teljesen nem sikerült kitépni őket a lokális kultúrákból. Elmondható azonban, hogy a centralizált ország kordában tartja a lokális tudatokat. Egy provence-i vagy auvergne-i ember a mai napig büszke származására, ugyanakkor egyértelműen francia nemzeti öntudattal rendelkezik. Az önálló lokális műveltségekből folklór lett, a vidéki ember büszke arra, hogy érti szülőföldje nyelvjárását, ugyanúgy, ahogyan büszke szép tájaira, finom ételeire. Valószínűleg fel sem merül benne, hogy ezáltal tökéletesen megfelel a centralizált állam elvárásainak.
Az abszolutizmus korában fokozatosan kiépülő Franciaország legalább olyan színes és tarka volt, mint a Habsburg-birodalom feloszlásával keletkezett Közép-Kelet-Európa. Tévedés azt gondolni, hogy miközben Nyugaton könnyen gyökereket vertek az egyszínű nemzetállamok, Közép-Európában ez lehetetlennek bizonyult volna. Egyszerűen az történt, hogy az Első Világháború kirobbanásakor Franciaország már úgymond "készen állt". Az ország polgárai franciákként vonultak a hadseregbe, és francia mártírt haltak a lövészárkok poklában. Az 1918-as győzelem pedig remek alkalmat nyújtott az össznemzeti tudat konszolidálására.
A centralizáló hajlam már a királyi Franciaországban megfigyelhető, de az össznemzeti francia tudatot a Nagy Forradalom után nehézkesen berendezkedő Köztársaság alakította ki végleg. A "republikánus iskola" fogalma két jelentéssel bír: egyfelől a Köztársaság tanintézményeit foglalja magába, másfelől arra utal, hogy a Köztársaság egy értékrendszer, amelyet az állampolgárnak el kell sajátítania. Ideológia, amely idővel a közügyekből kiszorított egyház helyébe lépett.
Történetesen ez az értékrendszer vált a francia nemzetállam integrációs eszközévé, a Köztársaság határozta meg saját értékei szerint a felépített ország körvonalait. A republikánus iskola, tehát az ország tanintézményei terjesztették a hivatalos, központi francia nyelvet és tudatot, a lokális identitások kárára. A nemzetállam az állampolgárság fogalma által lelt önmagára. Innen ered az, hogy a francia nem tesz különbséget nemzetiség és állampolgárság között. Franciaország a republikánus berendezkedéssel felfüggesztette ezt a kérdést.
A republikánus értékek ma kimondottan kétarcúak
Ez az elmosódás a mai napig zavaros. A gyarmatbirodalom felszámolásával, a központi hatalom és a gyarmatok közötti földrajzi folyosók kétirányú átjárhatóságával hirtelen sok, úgymond "váratlan" francia lepte el a kényelmesen kiteljesedő nemzetállamot.
Elvileg igenis francia a Franciaországban született második vagy harmadik generációs bevándorló. Kirekesztésével azonban olyan sajátos, "két pad közötti" szubkultúrát alakít ki, ami zavarja az "elsőrangú franciákat". A bevándorló leszármazottja már nyelvileg és kulturális szempontból elszakadt származási országától, "franciaként" mégis másodrangú állampolgár a befogadó országban. Ez újabb lokális kultúrát, "nyelvjárást", tolvajnyelveket, zenét, sajátos kifejezésmódokat szül, főleg a hátrányos helyzetű külvárosokban, a belvárosi "valódi állampolgárok" pedig húzzák az orrukat.
Az egységes állampolgárság eszméje nem változtatta egyetemes érvényű, értékek mentén befogadó állammá az "emberi jogok országát". Sőt: a republikánus értékek ma pusztán adminisztratív szinten érvényesülnek, ebből kifolyólag kimondottan kétarcúak. Ezért küldik haza nyugodt lélekkel az afrikai menekülteket, miközben ők franciául igyekeznek meggyőzni a hatóságokat arról, hogy igenis Franciaországhoz kötődnek. És nem bűnözők, hanem döntő többségükben tisztességes családapák, akik becsületesen kívánnak megélni a nagy befogadó országban, családjukkal.
A nemzetiség és az állampolgárság fogalmainak egybemosása Franciaországban nem bizonyult sikeresnek a huszadik század fejleményeinek tükrében. Franciaország nem befogadóképes, saját számláit sem rendezi, nemhogy megfelelne az újabb elvárásoknak. Ez a veszélye az EU-szinten megkötött bevándorlásügyi-egyezségeknek: törlik az egyes volt gyarmatbirodalmak felelősségét, "Európa" nevében.
Ugyanígy sikertelen a megfordított változat. Miközben Franciaországban ma az állampolgárság többütemű, kétes eszméje tart kényelmetlen, görbe tükröt a franciáknak, Magyarországon az etnikai beidegződés gátolja egyes társadalmi problémák megoldását.
Nem minden magyar állampolgár magyar?
A veszprémi tragédia következtében újabb idézőjeleket kapott a "cigánybűnözés" kifejezés, amely kétség kívül elítélendő szóhasználat, a magyarországi szélsőségek hatására mégis befészkelte magát a köztudatba. A fajgyűlölő szélsőségek trükkje, hogy a mérsékelt közéletből jövő kritikák is végső soron az ő malmukra hajtják a vizet. Akármilyen vastagon szedett idézőjelekkel jelenik meg az említett kifejezés, ott van. Hasonló médiafelületnek örvend a Magyarországon működő félkatonai szervezet: amint szó esik róla, a mérsékelt fogyasztó nézi, odalapoz, klikkel. Valószínűleg elítéli, de akarata ellenére tartja a szuszt a "termékben".
A veszprémi gyilkosság hatására a mérsékelt közírók és a média egy része igyekeztek a szélsőségek által megkerülhetetlenné avanzsált fogalmat megcáfolni, maguk a szélsőségesek pedig egyre gátlástalanabbul élnek vele.
A legmérsékeltebb és humánusabb írásokban is megfigyelhető sajnálatos módon, hogy miközben rácáfolnak a hátrányos helyzetű etnikumra csoportosan hárított bűnözésre, akarva-akaratlanul megkülönböztetik a roma lakosságot és a magyarokat, midőn olyan érvekkel élnek, hogy "a magyarok is követnek el szörnyű közjogi bűnöket".
A Magyar Köztársaságban ezek szerint vannak a magyarok, és vannak más típusú állampolgárok? Nem minden magyar állampolgár magyar?
Tény, hogy a francia, állampolgárságra épülő integrációs modell sántít. A magyar etnikai beidegződésen, tehát az úgynevezett magyarságra korlátozott (és a "nem-magyarságot" kirekesztő) nemzettudaton azonban sokat segítene a magyar állampolgárság fogalmának felértékelése.
A magyarországi cigányok: magyarok. Magyar felelősségekkel és jogokkal felruházott személyek. Jean-Paul Sartre egyszerű, de praktikus szófordulatát a magyar viszonyokra vonatkoztatva: nem cigánykérdés van Magyarországon, hanem magyarkérdés.
A független magyar állam fel sem ült a szamárra
A magyar nemzettudatban elsősorban az önálló, szuverén állam történelmi hiánya rögzítette a fentebb említett etnikai beidegződést. Mivel a török megszállástól a rendszerváltásig nem létezett ténylegesen független magyar állam, aligha tudott volna kialakulni egy állampolgári eszme, miközben Franciaország ravaszul építkezett. Nem szabad ugyanakkor történelmi kifogásokba fogódzkodni (ami szintén jellemző a magyarokra), mivel az 1867-es kiegyezés után éppenséggel a magyar hatóságok voltak képtelenek létrehozni egy olyan, nemzetiségekre nyitott, vonzó integrációs rendszert, amely egységet tudott volna biztosítani a Habsburg-birodalom magyar korona alá tartozó területén élő emberek számára.
A magyarok hittek nyelvük és kultúrájuk "igazában". Azt képzelték, hogy a "magyarság" önmagában elég, biztos érték a történelmi Magyarország határainak körvonalazásához. Tudjuk: nem volt elég.
Egyfelől elfogadható tény, hogy a Habsburg-birodalmat, és vele együtt a történelmi Magyarországot felbomlasztották, másfelől azonban felvetődik a kérdés, hogy a magyar csendőröket leszámítva vajon mi tarthatta volna vissza például a szlovákokat és a horvátokat függetlenségi vágyaiktól.
Ideologizált állampolgárság-eszméjével Franciaország átesett a ló túloldalára, a független magyar állam viszont fel sem ült a szamárra. Magyarország egy elavult magyarság-fogalmon ücsörög, amely alig módosult a rendszerváltás kínálta lehetőségekkel, sőt az sem kizárt, hogy elavultsága tovább fajult. Erről tanúskodik a 2004-es "kettős állampolgárságról" szóló népszavazás, amely nem a magyar állampolgárságot értékelte volna fel, hanem éppenséggel egy állam nélküli nemzet kialakítását kezdeményezte, a magyarság eszményesített képére utalva, kicsinyes belpolitikai hasznot remélve a trükkből.
Jellemző volt ugyanakkor, hogy az "igent" ellenző véleményformálók belegabalyodtak a nemzetiség és az állampolgárság közötti különbség adta váratlan konceptuális nehézségekbe, mivel a Harmadik Magyar Köztársaság nem rendelkezett olyan közjogi értékekkel, amelyekre támaszkodva könnyedén rá lehetett volna mutatni a kezdeményezés ellentmondásaira.
Az első lépés a modern magyar állam kialakításához
Ma is itt tartunk: a cigány nem magyar, a "zsidó" sem teljesen magyar, csakis a magyar a magyar, ami szintén délibáb, mivel nem vesszük komolyan figyelembe, hogy a "határokon átívelő magyarságon" belül is jelentős szakadékok létesültek az elmúlt évszázadban, akár tetszik, akár nem. Ezzel szembesülnek például az Erdélyből vagy a Vajdaságból áttelepülők: az "anyaországba" idegenbe érkeznek, idegeneknek is nézik őket.
Elavult fogalmaink azt eredményezik, hogy a magyar állampolgárok között kicsit sok az idegen. Ha a romákkal szemben "magyarokról" beszélünk, a legjobb indulattal is idegeneket bélyegzünk meg. Egy magyarországi kisebbség magyar állampolgárokból tevődik össze. Ezt illene bátran hangsúlyozni, ehhez azonban a tollforgatás nem elég.
A Magyar Köztársaság intézményrendszerének kell sugároznia egy állampolgári értéket, amivel azonosulni lehet. Ez lenne egy kívánatos első lépés a modern magyar állam kialakításához.
Itt a francia példa: kegyetlen kritikával, de éljünk vele. Ésszel, de közjogilag sokkal vagányabban, "magyarok"!
A szerző PHD-hallgató, a cikket Montrealban írta
