Másrészt azt is készséggel elhiszem - és talán minden, ismétlem, minden politikusnak ezt kellene sulykolnia, mert ha nem, akkor itt akár egy "postabanki" hisztéria is kitörhet -, hogy a magyar betétesek pénze biztonságban van, a megtakarításokért, illetve azok túlnyomó többségéért egész Európában az állam szavatol.

Ez lényeges összefüggés, mert az 1929-32-es világválság se a New York-i tőzsde fekete keddjével, hanem a betétek harmada fölött rendelkező nagy amerikai bankok fizetésképtelenségével - a kifizetések megtagadásával - kezdődött. Okosabbak vagyunk, mint voltunk.

Ezzel együtt is, ha valaki figyeli a magyar tőzsdeindexet, látja, hogy a részvénytulajdonosokat ezekben a napokban súlyos veszteségek érik, holott olyan "blue chip"-ek, mint a Mol vagy az OTP részvényárfolyamának zuhanását üzleti tevékenységük vagy piaci pozíciójuk változása nem indokolja. Nyilvánvaló, hogy az egész világon bozóttűzszerűen terjedő bizalmatlanság, a befektetői hajlandóság hiánya terjedt, terjed át hozzánk is. A pénzpiaci válság által - lásd a fentebb elmondottakat - közvetlenül nem vagyunk érintve, de mint látszik, egyáltalán nem vagyunk érinthetetlenek.

A magyar költségvetés pedig végképp nem. Elég arra a szimpla összefüggésre utalnom, hogy egy olyan országnak, mint a mienk, a GDP-növekedés és a költségvetési hiány között mutatkozó rés betömésére folyamatosan hitelt kell felvennie, s ezeknek a napoknak épp az a jellemzője, hogy a hitelezési tevékenység átmeneti bénultsága folytán egyre nehezebb és egyre drágább dolog friss pénzhez jutni.

Úgy látom, hogy részben emiatt, részben a különféle, óriási pénzeket igénylő mentőakciók miatt Európában ma az az uralkodó tendencia, hogy a költségvetési politikának (ha úgy tetszik: a közületi költekezésnek) nagyobb mozgásteret engednek, mint eddig. Az eddigi szigor tarthatatlan. Ha ehhez hozzávesszük, hogy olyan vezető jegybankok, mint az amerikai Fed meg a Bank of England - nyolcvan éve nem látott módon - nem monetáris eszközökkel, hanem vállalati adósságlevelek közvetlen kivásárlásával, egyszóval a pénzpiaci befektetők szerepének ideiglenes átvállalásával próbálnak segíteni immár az egész gazdaságon, akkor körülbelül kirajzolódik a kép, hogy mekkora rugalmasságra van szükség a módszerek alkalmazásában.

Ehhez képest, ha hazanéz, az embernek sírni támad kedve. Az SZDSZ törvényi előírással - a kiadások plafon alá szorításával - kívánná gúzsba kötni a költségvetést egy olyan pillanatban, amikor senki nem tudhatja, hogy "holnap" (begyűrűzés folytán) nem lesz-e szükség valamilyen nagyarányú központi intervencióra: nemhogy a büdzsé tartalékainak mozgósítására, hanem sokkal többre?!

Az meg valóságos csoda, hogy Orbán Viktor továbbra is "drasztikus adócsökkentéssel" kíván választ adni az általa is "pénzügyi és gazdasági világválság" kezelésére. Már bocsánat, de a jelenlegi helyzetben nincs a világnak egyetlen olyan pontja se, ahol pillanatnyilag adócsökkentésben gondolkodnak. Az egyik fél a költségvetés kiadásait vonná plafon alá, a másik bevételei egy hányadától fosztaná meg a büdzsét. Nekünk Mohács kell. Tényleg?