Lukács evangéliumában van egy példabeszéd a szegény asszonyról, aki mindössze két fillért dobott a templom perselyébe, mégis örök időkre szóló dicséretben részesült. Konkrétan így: „Ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki a gazdagok közül. A gazdagok ugyanis abból adtak alamizsnát, amiben bővelkednek, ez azonban mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.”

Kormányunk biblikus műveltségű költségvetés-tervezői – ha másban nem is – ebben követni látszanak a krisztusi tanítást: ők is többre tartják a szegény ember két fillérjét a gazdag ember ezüstjénél. A „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” típusú adófilozófiát ugyan az élet nem igazolta – a mi kis gazdasági miniválságunkat ezúttal nem az állam pénzét hazatalicskázó limuzinszocialisták okozták, hanem maga az állam, azzal, hogy a tehetősöktől beszedhető adó egy jelentős részéről lemondott –, de ez a kormányzatot nem zavarja. Az egykulcsos adóhoz való ragaszkodás, a vagyon adóztatásának merev elutasítása, a hivalkodó túlfogyasztás megvámolását célzó „helikopter­adó” megfúrása jelzi, hogy a nemzeti elit a kormány szerint egyelőre nem engedheti meg magának a közteherviselés luxusát.

Ebbe a világnézetileg koherens képbe kellene most beilleszteni az európai adóhorizonton kósza üstökösként feltűnő Matolcsy György ötletét az uniós szintű luxusadóról. A koncepciónak két gyenge pontja van. Az egyik, hogy látványosan demagóg: az a kormány, amelyik az egyik kezével gálánsan leveszi a terheket a tehetősek válláról (évi százmilliárdos nagyságrendben), hiába próbál utóbb néhány tízmilliárdot – az EU-t segítségül híva, és kudarc esetén nyilván Brüsszelre mutogatva – visszaszedni, ettől még az adóztatás igazságtalan volta nem változik. (Ha a cél valóban az lenne, hogy a közkiadásokhoz történő hozzájárulás arányosabban terüljön szét az adófizetők között, elegendő lenne bevezetni egy második szja-kulcsot: uniós jóváhagyás sem kellene hozzá, és többet is hozna a konyhára.)

A másik probléma jóval súlyosabb. Papíron már ma is az ezer kishajós személyfuvarozó országa vagyunk: szinte az összes nagy teljesítményű motorcsónak és luxusjacht vállalkozások nevén van adóoptimalizálási okokból. Amíg az adórendszer a legnyilvánvalóbban személyes luxusfogyasztást is „költségesíthetővé” teszi, amíg kényelmes kibúvót biztosít a regisztrációs adó megfizetése alól az álhibrid cirkálóknak, és az offshore-ozás fölött továbbra is szemet huny (márpedig ezekben nem terveznek változást), addig a luxusáfa legfeljebb kedélynyugtató látszatintézkedésnek tekinthető.

Akinek van, annak még adnak, akinek pedig nincs, attól azt is elveszik, amije van – ezt Máté írja evangéliumában. Ő csak tudja – az Írás szerint az eredeti foglalkozása adószedő volt.