Tény lehet viszont, hogy létezik egy végletesen leszakadó réteg, amelyet célzottan és közvetlenül nem lehet felzárkóztatni. Lehet a mélyszegénységben élők nélkülözésén a társadalom szolidaritásával enyhíteni, illetve – és ez követel igazán komoly erőforrásokat, távlatos koncepciót – évről-évre szűkíteni azok körét, akikre nincstelenség vár. De ez sem kis feladat.

A kádári „aki dolgozik, az boldogul” optimista szlogenjének – mondjuk így – Lázár János-i reinkarnációja azonban ma negatív értelmet nyer, mert nem vesz tudomást arról, hogy immár ismeretlen a régen közkeletű gyárkapun belüli munkanélküliség, hiszen maguk a gyárkapuk záródtak be örökre. A rendszerváltás egész szakmákat (például a bányászatban), valamint a betanítottak és képzetlenek seregét küldte utcára, korengedményes nyugdíjba, vagy rokkantosította, ezt vélve humánus, járható útnak.

Az sem vitás, hogy a paternalizmus áldásaihoz szokott nemzedékből kevesen voltak képesek saját kezükbe venni sorsukat, átépíteni jövőjüket, a politika pedig jobbára különböző pénzek megcímkézésével nyugtatta lelkiismeretét. Néhány kirakatban lévő nagyvállalkozó alapítványán kívül a kis, mindennapi szolidaritások tere is beszűkült, a gazdasági válsághelyzetek sorozatával helyét inkább valamiféle kettős érzelem vette át: indulatot váltott ki szinte minden öngondoskodást célzó állami intézkedés, s fokozódó ingerültséget az öngondoskodásra képtelen tömeg, amely már nem a tisztes szegénységet élte meg, hanem a passzív, mindent feladó elesettséget.

Ezeken az embereken nem mankóval, hanem bottal kell segíteni – hangzik a tetszetős és általánosító érvelés, amely sok tekintetben a kormány intézkedéseiben is testet ölt. E nézet találkozik a tehetősebbek véleményével, de – ami igazán gondot okoz – azokéval is, akik erejüket megfeszítve is csak egyik napról a másikra élnek. Számuk hosszú idő óta egyre nő, mint ahogy környezetükben azoké is, akik e plusz erő bedobására sok ok miatt képtelenek, ám a közitélet hamar egy kalap alá veszi mindannyiukat: naplopók.

És erre épít a különböző szigorítások érvrendszere, amely tetemes megtakarítást remél attól a feltételezéstől, hogy az önhibájukon kívül perifériára sodrodók zöme csaló, notórius munkakerülő, hamis beteg. Közben a felsőbb régiókban békén hagyja a jóval nagyobb társadalmi igazságtalanságok haszonélvezőit, sőt, azok egyikét-másikát még preferálja is abban a hiszemben, hogy a plusz pénzzel majd munkaalkalmat teremt, vagy a belső fogyasztást növeli. Leegyszerűsített a képlet: az egyik oldalon végre körmére néznek a lusta lúzernek, a másik oldalon elismerik a teljesítményt, a dolgos értékteremtést.

Az emberek megszólják ugyan a nincsteleneket, de folyamatosan attól szoronganak, hogy egyik napról a másikra ők is azok lehetnek. E „kettős látás” miatt nem ejt még nagyobb politikai sebet a szigorítási kampány - komoly politikai kárt okoz viszont az érzéketlen mondat.