Múlt héten kedden temetésen voltam a debreceni Nagyerdőben, de nem tudtam értelmezni, hogy nemcsak én vagyok ott, hanem ő is: aki halott.

Nem lehet, nem lehet, ez dübörgött bennem, mint a tenger. Ó, hát dehogynem lehet, a fülembe az eső így dudorászott. Olyan volt a világ körülöttem, mint egy burok, kizárt magából mindent, ami ész és értelem, csak az esőt engedte át magán.

Odabenn csak a víz zuhogott, s feküdt a túlvilági burokban az a halott. Az utolsó útjára vitték a ravatalozótól a sírig, ami persze csak a túlélők kegyes öncsalása –hiszen sosem a halottunk végső menete az, neki már mindegy, hanem a mi új életünk első próbaútja immár nélküle, hogy vajon kibírjuk-e. Mi indulunk el, és nem ő.

A megroppant lélek által karbantartott test próbája ez, van-e benne vajon elegendő erő, hogy szembesüljön a rá váró kezdettel és véggel. Halottunkat a földbe tették, majd megöleltem az özvegyet, s nem mertem a mellette álló gyereklányok szemébe nézni. Aztán nem volt mire és kire várni már. Hiszen mindennek vége volt, még az eső is elállt, mintha csak vezényszóra. Nem vágytam társaságra, elindultam hát gyalog, egyedül, nekivágtam a köztemetőből az erdőn át kivezető széles útnak.

Baktattam leszegett fejjel, s ki sem értem még a kereszteződésig, amikor egyszerre csak fölrezzentem egy női hangra:

– Szia! Szeretnél valamit? Ezt kérdezte tőlem egy harminc év körüli, rövid hajú nő, világoskék dzsekiben. Néztem rá zavartan, s hirtelen azt hittem, virágárus, elvégre a temető előtt szinte csak az kapható, virág, virág, virág. De ennél a nőnél nem volt virág. Nem volt nála semmi. Zsebre dugott kézzel állt a járdaszélen, alighanem fázott, összekoccant a foga. Úgy elmélyedtem, első pillantásra föl sem fogtam, hogy kicsoda. Önkéntelenül a háta mögé pillantottam, árusbódét kerestem a szememmel, pultot, valami effélét. Szóval a választékot néztem volna.

– Tessék? – kérdeztem tőle zavartan. – Miből lehet választani?

Erre kurtán fölnevetett, s azt válaszolta:

– Mindenből. Csak ekkor esett le, hogy kicsoda, s mit árul. Az árusbódé ő maga.

– Hát izé... – dadogtam –, de hiszen éppen temetésről jövök.

S a nyomaték kedvéért magam mögé mutattam, a köztemető bejárata felé. Erre elkomolyodott, s azt mondta:

– Őszinte részvétem. Jé, milyen udvarias ez a nő, ez futott át rajtam. Lám csak, tudja az illemet. Pedig nincs ennél hülyébb szókapcsolat: „őszinte részvét”. Milyen volna amúgy a részvét, ha őszintétlen volna? Az nem is volna részvét. Persze formális voltam én is.Mert én meg azt vágtam rá rögtön:

– Köszönöm. De hülye vagyok. Méghogy „köszönöm”. Mit köszönök neki mégis? Hiszen azt se tudja, kit temettünk el. És temetés után leállok az útszélen beszélgetni egy ilyen nővel. Bólintott a „köszönömre”, s mint aki az illemet letudta, megjegyezte szárazon:

– Kétezer. Mondom, hogy nem voltam magamnál, mert a hülyeségre rátettem még egy lapáttal:

– Micsoda? – kérdeztem értetlenül, mire megint fölnevetett, s azt felelte:

– Minden. Ó, istenem, minden kétezer! Bármiből választhatok, és annak az ára csak kétezer! Hát ennek azért megörültem. Mit is akarhatnék én most az Élet anyjától? Elsőnek azt, hogy támadjon föl, aki holt. Temetés után, ott, abban a nedves, túlvilági méhburokban, nekem más kívánságom nem is volt.