A köznapi életben (de gazdasági megközelítésnek sem rossz) két csoportja van ezeknek. Az egyik a folyó kiadásokat finanszírozó juttatások, a másik a „megtakarítások". Az első csoportba tartozók kb. 450 milliárd forintot tehetnek ki (étkezés, üdülési csekk, egyéb utalványok, stb.), a másik nagyságrendje kb. 110 milliárd forint. Ez utóbbiak az önkéntes pénztárakba teljesített munkáltatói hozzájárulások, melyek sajátosságaik és hosszú távú hatásaik miatt megkülönböztetett elbírálást igényelnének.
   

A rendszerváltás korai - 1993. évi - eredménye volt az önkéntes pénztári törvény megalkotása. Célja többek között a preambuluma szerint: „A szociális biztonságot szolgáló rendszerek újjáépítése, a szolidaritás, a rendszerszerűség, a kiszámíthatóság és az önkéntesség elve alapján", valamint az intézményes öngondoskodás és a tartós tőkepiaci szerepvállalás is. Nem üres szó, hogy ezek teljesültek: a két társadalombiztosítási terület (nyugdíj és egészségbiztosítás) és az állampapírpiac szerves részeivé váltak. Fordított megközelítésben: a hiányuk a biztosítottak magukra hagyását eredményezné. A pénztárakhoz kapcsolódó adó(kedvezmény) változások fordulatokat hoztak eddig is a történetükben. Ha a kedvezménymegvonásokra sor kerül, rohamos leépülés következik be: amit felépítettünk 16 év alatt, látványosan romba dől. Az eddigi megtakarításokat gyorsan feléljük és újakat nem képzünk.
    

Nem rémkép ez: a nyugdíjpénztárak hozamveszteségei is már a kilépések ugrásszerű növekedését váltották ki, a kilépőket az elkerülhető veszteségek sem térítik el.
A nyugdíjrendszer kilátásai miatt sokkal inkább az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer életben tartása és fejlesztése lenne indokolt.  Becslések alapján a nyugdíjba vonuláskor jelentkező jövedelem kiesés kompenzálása 30-35 éven át havi 10-15 ezer Ft önkéntes pénztári megtakarítással lenne elérhető. (Jelenleg a befizetések átlaga ennek a felét sem éri el.) A további megtakarítások leállása jó esetben befagyasztaná az elért szinten a megtakarításokat.
    

Ma a munkaviszonyban állók közel fele, 1,4 millió fő pénztártag. Szerencsésen az egyéni befizetések közelítik a munkáltatói hozzájárulások összegét (2007. évben 51 milliárd Ft egyéni, és 59 milliárd Ft munkáltatói). Miközben a munkáltatók adómentesen a minimálbér 50 százalékát nyújthatnák, a tényleges átlag befizetés ennek a negyedét sem éri el a költségviselő képességük korlátai miatt. A pénztárak megtakarításai közelítik a 800 milliárd forintot. Ezt a nyugdíj kiegészítési igényekhez viszonyítva igen alacsonynak minősíthetjük, ugyanakkor meg jelentős tényezőnek, hogy a megtakarítások nagyobb része állampapírokban fekszik.

A kedvezmények szűkítése negatívan érintené a költségvetés finanszírozását is. Sokkal lényegesebb azonban, hogy a megtakarítások likvidálása megugorna, s a nyugdíjakkal kapcsolatos elvárások időben később, de élesebben és akkor már megoldhatatlanul jelennének meg. Az intézményes megoldás hiányában magukra maradnak az állampolgárok, azaz önállóan, támogatás nélkül kellene megtakarításokat kezdeményezniük a nyugdíjas és betegségben töltött időszakokra. A céljellegű (nyugdíj, egészségügyi) megtakarítások csökkenni fognak. A jelenlegi körülmények között tömegek kerülnek abba a helyzetbe, hogy megélhetési gondok miatt megszüntetik a megtakarításokat, a meglévőket pedig felélik, vagy nem tudnak, nem mernek a bizonytalan pénzpiaci helyzetben racionális megtakarítást képezni.
   

Az elveszett, megingott bizalom pedig pontosan olyan hosszú alatt, vagy hosszabb idő alatt lesz helyreállítható, mint a rendszer eddigi életútja.
Ugyanezek az érvek és körülmények fennállnak az önkéntes egészségpénztárak viszonylatában is. Sajátosságaik miatt azonban egyéb nyomós okok is alátámasztják fennmaradásukat, sőt átalakításukat, jelentős bővítésüket. Az egészségpénztárak tagsága jelenleg 850 ezer fő, ennyi családot, kb. 2,5 millió személyt érint. A pénztárba befizetett összegek (2007. évben 35 milliárd forint) 96,5 százalékát kiegészítő egészségbiztosítási szolgáltatásokra költik a tagok. A szolgáltatások gyógyszer, gyógyászati segédeszköz vásárlást, 16 százaléka orvosi szolgáltatást takar. A kiadások 91 százaléka tehát közvetlenül betegséggel összefüggésben merül fel. Az állami kedvezmények, támogatások ilyen mértékben azonnal és közvetlenül az egészségügy finanszírozásában jelennek meg. Ráadásul minden elszámolás kizárólag számla alapján és pénztári ellenőrzéssel történhet meg: ez maga a kifehérített egészségügyi magánfinanszírozás.
   

Az önkéntes egészségpénztár az egyedüli intézményes forma a magánszemélyek egészségügyi támogatására, kedvezményekkel. A tagok megtakarításai már közel másfél évi kiadásaikat előre fedezik. Ha a tag a pénztári keretből fedezi az egészségi állapottal kapcsolatos kiadásait, akkor az nem terheli a nettó bérjövedelmét, tehát a pénztári juttatásuk valóságosan nettó jövedelemjuttatás is. Nem ennek leépítése, ellenkezőleg, növelése a cél, mert azt céljelleggel és ellenőrzötten használhatják fel a család részére, de így tehermentesítve a bérjövedelmüket. A pénztárak fejlesztése ellensúlyozná az egészségügyben a biztosítottak jövőbeni növekvő magánfinanszírozási kötelezettségeit, azok elviselését, elfogadását könnyítené. Az állampolgárok növekvő terheinek elfogadtatása a pénztári kedvezmények fenntartásával sokkal olajozottabban történne, mint ahogyan most (mint ahogyan most nem fogadtatható el semmi lényegi változtatás).

Az egyéni kedvezmények rendszerének célszerű átalakítása a széles körben élő hálapénz megszüntetésének kifejezetten eredményes gazdasági eszköze lenne. Sem rövid távon vélelmezhető jelentős előnyök, sem hosszú távú érdekek nem szólnak a mára konszolidált önkéntes pénztári rendszer felrúgását eredményező módosítások mellett. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkéntes nyugdíjpénztárak rendszere ösztönöz és egyidejűleg kényszerít hosszú távú megtakarításokra, ezáltal a jövőbeni állami nyugdíjkasszára nehezedő nyomást csökkenti, mind az egyén, mind a nemzetgazdaság szintjén, társadalmilag is elfogadott, hasznos, célszerű.

Az egészségpénztárak esetében a szigorú ellenőrzés, fegyelmezett rendszer döntően a betegek kiadásit mérsékli, kifehérített formában. Mindkét forma azt eredményezi, hogy az állami kedvezmények, adóelengedések célba találnak, jól hasznosulnak.
Fejleszthetők, egyszerű a működésük. Nincs lényegi kockázat az állami költségvetés oldaláról akkor sem, ha teljesen változatlan szabályokat alkalmazunk. Hiszen a pénztárakba a munkáltatók által átlagosan fizetett összegek a havi öt-hat ezer forint körül ingadoznak, a lehetséges adómentes mértéket (35 750 Ft/hó/fő, ill. 21 450 Ft/hó/fő) meg sem közelítik.
  

Legalább a megtakarítások területén a kollektív, szolidaritást is felmutató területeken ne hagyjuk el az embereket! Ellenkezőleg, higgadt elemző munkával olyan irányú fejlesztéseket kellene kezdeményezni, ami előnyös vonásaikat erősítené. Különösen igaz ez az egészségpénztárakra, ahol integrálni lehetne a jelenleg szétfolyó, így nem kellően hasznosuló forrásokat, új vállalati közösségi lebonyolítási formákat is alkalmazva. Az egészségügy rejtett (fekete) finanszírozása pedig az egészségpénztárakba irányítással lényegében felszámolható lenne.
  

Röviden: ami jól működik és szolgálja a hosszú távú társadalmi és gazdasági érdekeinket is, ne áldozzuk be, ne kelljen majd romokon újra kezdeni.