A szerző mentálpedagógus, történelemtanár

Kedves Ormos Mária Professzor Asszony!

Megnyilatkozása az „A győzelem napja”, című cikkban megrendített. A Győzelem Napjához a honi közvélemény viszonyulását értékelve Ön – a részemről alább kifogásolt kijelentései mellett – megjegyzi (egyébként összemosva a Rákosi-rendszert és a Kádár-korszakot), idézem: „Ettől kezdve a magyarok tömegei mondhatták joggal: minek is örüljünk? Ám, hogy ez az érzés miért tartott ki máig is, nem tudnám megmondani.” Professzor Asszony, a magyarázat (azon kívül, hogy mind több társadalomszerkezeti problémánk tolul egymásra): nem jobboldali szalonokban is irányadó a nácizmus és a despotikus államszocializmus azonosító összevetése, a második világháborúban minden elesett katonát hősi halottnak ítélő tétel bizonygatása (holott létezik etikai sor: mártír, hős, áldozat, cinkos, asszisztáló, elorzó, rabló, hóhér), továbbá annak hangoztatása, hogy Magyarország nem felszabadult, hanem – legfeljebb – megszabadult, vagyis e kérdésekben általánossá vált a történelem relativizálása. És éppen Ön, aki – joggal – a legtekintélyesebb élő magyar történész, erősíti ezt a szemléletet, mégpedig tömegekhez szóló orgánumban.

Ön egy sajátos „objektivitással”, egyforma távolságtartással különíti el egymástól azokat, akik örültek a fasizmus/nácizmus vereségének és azokat, akiket rettegéssel töltött el a Harmadik Birodalom kapitulációja: „Örömünnep volt a háború vége azoknak… Nem volt örömünnep azok számára…” Nos, merül fel a gondolat, ki marad itt életben (édes kis hazánkban), ha a háború vége „a németek kiszolgálóinak” lett volna örömünnep, hiszen a zsidónak minősítettek után sorra kerülnek a többiek – vö. Hitler: „Mindenkit, aki csak ferdén néz, agyon kell lőni!” (1941. júl. 16.).

A mélyütést ezzel tetszett nekem behozni: „Jött egy még súlyosabb elnyomás, a Rákosi-korszak.” Vagyis ismét deportáltak több százezer magyar állampolgárt, közülük legyilkolva majd 600 ezret? E célból pedig a recski tábor Auschwitz profiljával, kapacitásával, hatékonyságával működött? Továbbá, ha egy osztályellenség (volt nagybirtokos, valamikori tőkés stb.) némi nemi érintkezésbe került munkás- vagy parasztlánnyal, osztálygyalázás címén börtönbüntetés várt rá? Mivel a válasz nyilvánvalóan tagadó, a konklúzió: Önnél is a zsidó valamiképpen nem egyenrangú tagja a magyar nemzetnek? Ám ez lehetetlen! Vakarom az üstököm.

Jelen megszólalásának irányultságát azért sem értem, mert Ön a rendszerváltás előtt ezekről a történelmi fordulókról nem rendelkezett kevesebb (lényeg)tudással. Kosáry Domokos visszafogottabbnak bizonyult ilyen ügyekben. Ne haragudjon nyíltságomért: túlkompenzálás benyomását kelti. Visszatérve a Győzelem Napját nálunk sújtó örömhiány kérdésére (amelyre, saját megvallásában, Ön nem lel feleletet), elkerülhetetlen megállapítani: „az érzés” (ezen ünnep elutasításáé) – többek között – a kulturális elit némely tagjának olyan megnyilvánulása miatt „tartott ki máig is”, mint itt az Öné.

Mi okból gond elfogadni, hogy a hitleri Németország és csatlósainak veresége kelet-európai perspektívából nézve szintén felszabadulás? Hát nem vetíthetjük vissza a későbbi történéseket, különben torzítunk! Meg ha ezt tesszük, akkor 1945. május 8. Nyugat vonatkozásában se ünnep, hiszen ők – végső soron – Sztálin partnereiként működtek érdekszféra-tágításában, birodalma növelésében, meg az egész hidegháborúban. Nem beszélve arról, hogy ez a kelet-európai történeti szakasz, az államszocializmus, nem ítélhető teljességében dominánsan retrográdnak (annak minősítése a történettudomány szemszögéből – minden borzalom dacára – a sztálinizmus klasszikus korszakára és terepére vonatkoztatva is vitatható).

Mi akadálya elismerni, hogy mind a három „Nagy” részvétele sine qua non volt a Tengely legyőzésében? – itt inkább az Önnel együtt megnyilvánuló két másik történészre célzok. Igaz, a háború különböző szakaszaiban ki-ki más-más súllyal jelentette ezt, tudniillik ha Anglia békét köt 1940-ban, ha 1941-42-ben a SZU összeomlik, ha nincs kölcsönbérlet, ha Japánt nem blokkolja az USA, ha a vöröshadsereg nem köti le és veri meg újra-újra a Wermacht hadosztályainak 80-90 százalékát 1943-45-ben, ha nem győznek a Szövetségesek Észak-Afrikában, ha kudarcba fullad az Invázió, ha nem semmisítik meg a náci nehézvízbázist, ha nem készül el az amerikai atombomba, ha nem terhelik meg folyamatosan a német infrastruktúrát és gazdaságot az angolszász légi terrortámadások…

Sine ira et studio a kutatásban, tanulmányozásban, ám aztán állást kell foglalni, színt kell vallani – ha létünk a tét. Társadalomtudósnak, közéleti szereplőnek a százéves háborúról, de az első világháborúról úgyszintén, lehet szenvtelenül szólnia – nem magánemberként is. Ellenben a második világégésről nem! Szándéktalanul és közvetve, mégis megkönnyíteni napjaink nácijainak térhódítását? Hannibal tanár úr se alkudott meg Fábri Zoltán nevezetes filmjében.

Akár akarjuk, akár nem, szellemi-erkölcsi értékek és értéktelenségek között élünk. Sőt, fiataljaink is. Az ő szemléletük formálódása pedig a mi felelősségünk. Ön jobban tudja nálam. Tehát érték nélküli hiteles történetírás és történelemoktatás nincs (már a peloponneszoszi majd három évtizedes viadal két nagy ellenfele, Spárta és Athén értékrendje is tűz-víz volt…).
    Tisztelt kollégáinak (Ungváry Krisztián és Szakály Sándor) az Önével egybefűzött véleményére hangsúlyosan külön nem térek ki, ugyanis ők nem rendítettek meg (sajnos).

Kérem, hogy felpanaszoló „érvelésemet” ne fontoskodásnak vagy szerénytelenségnek tekintse. Szakmát én tanulhatok Öntől. Aminek jegyében azt is, hogy állításainkat nem hagyhatjuk bizonyítás nélkül.

Professzor Asszonyt – meggyőződve, hogy a jövőben is nagyra becsülhetem – tisztelettel köszöntöm:

Fekete György