A szerző közgazdász

A nemzetközi pénzügyi rendszer válsága ellenére sem csillapodnak a viták az adórendszerünk változtatásáról, az adók csökkentésének szükségességéről. A viták nemcsak a kormány és az ellenzék, hanem a kormány és a gazdasági szakértők között is folytatódnak. A miniszterelnök még a válság eszkalálódása előtt a Munkaadók és a Gyáriparosok Országos Szövetségének fórumán az „adópopulizmus” befejezésére szólított fel mindenkit azzal, hogy a Megegyezés programjában elment addig ameddig lehetett. A válság saját bőrünkön történő érzékelése után az első – a piacok megnyugtatását is szolgáló – kormányzati reakció az adómérséklés halasztásának bejelentése volt. A kérdés csak az, hogy az adóvita a szociális partnerek (vállalat, munkavállaló, állam) közötti elosztásban meglévő érdekütközésről, vagy önmagában csak a fiskális egyensúly követelményéről szól-e? Vagy az a helyzet, hogy az adóprobléma csak a jéghegy csúcsa, s ebben jelenik meg a fundamentumokban jelentkező egyensúlytalanság? Nem arról szól-e ez a vita, hogy már a Megegyezésben körvonalazódott feltételrendszerben benne van az, hogy a gazdaság egészének hosszabb távú működőképessége, fejlődése megnyugtatóan nem biztosított. Tiszteletre méltó a Megegyezés programban megfogalmazott szándék, amely szerint „..ne sodorjuk veszélybe jóléti rendszerünket, az állam működését”. Számomra itt következne egy folytatás is: ne sodorjuk veszélybe a reálgazdaság működését, ne akadályozzuk, inkább segítsük annak versenyképességét, alakítsuk ki azt a fenntartható egyensúlyi növekedési pályát, ami Európába és nem a perifériára vezet. A nemzetközi pénzügyi válság, a várható recesszió még fel is erősíti ezt az igényt, egy belső feszültségekkel terhes, legyengített és tovább gyengülő gazdaság nem lehet képes adekvát választ adni a kihívásokra!

Nézzük, melyek azok a kritikus kérdések, amelyek az utóbbi problémaközelítésből relevánsak.

Növekedés, vállalkozás vagy/és szolidaritás, szociális gondoskodás 

Feltételezzük minden oldalról, a vállalkozókról és a munkavállalókról is a legjobbat: növekedni, gyarapodni akarnak, s készek a szolidaritásra, a szociális gondoskodásra. A kérdés az, hogy mi legyen a részesedése a vállalkozói aktivitásnak és a munkavállalóknak a megtermelt jövedelemből, s mennyi jusson közös kiadásainkra. Ezek az arányok hosszú távon csak egymás rovására változhatnak. A hosszú távú, (választási) ciklusokon átnyúló fejlődésünk szempontjából egyenértékű kérdések vetődnek fel: a vállalkozónak mennyi maradjon a jövedelemből ahhoz, hogy a vállalata képes legyen növekedni, s nemzetközileg versenyképes legyen? Mennyi legyen a munkavállaló bére ahhoz, hogy egyrészt megmaradjon a vállalata és ezzel munkája, másrészt azért, hogy érdekelt legyen a munkában, hogy ösztönzött legyen saját maga továbbképzésében, munkaképességének fenntartásában? Nincs versenyképes vállalat versenyképes munkavállaló, menedzser nélkül. Ezek a kérdések – még ha sokszor el is feledkezünk róla - egyenértékűek a politika preferált kérdéseivel: mire és mennyit költsünk? Mennyire legyen kiterjedt a szociális gondoskodás (munkanélküli segély, szociális segély, egészségügyi szolgáltatás, nyugdíj). Mennyibe kerüljön és milyen funkciókat, feladatokat vállaljon fel az állam? Kétségtelen az, hogy - Kornai János kifejezésével élve (Közgazdasági Szemle 2008. május) - a két pólus között van átváltás (trade-off). Van lehetőség arra, hogy nagyobb vagy kisebb részt hagyjunk a reálgazdaságnak, az erőforrásokat biztosítóknál (vállalkozóknál, dolgozóknál), aminek komplementereként több vagy kevesebb marad a szociális gondoskodásra vagy az állami funkciókra. Nyilvánvaló az, hogy az átváltásnak vannak határai. S ezek nem matematikai határok: mint ahogy nem lehet 100 %-os adót kivetni, úgy nem lehet nulla szociális ellátást sem nyújtani.

Ha nagyobb az elvonás, a jövedelem centralizációja, akkor kevesebb marad a vállalkozásban fejlesztésre, beruházásra, kisebb az ösztönzés a munkára, végső soron jó eséllyel alacsonyabb lesz a növekedésünk, a megtermelt jövedelem. Ennek újkori történelmünkben ismétlődő hatásait napjainkban is mindannyian elszenvedjük. Jó lenne a szociális ellátást, az elesettekkel szemben a gondoskodást növelni, de ennek korlátot szab a megtermelt jövedelem és annak növekedése. Sőt, ha a fundamentumokat megsértve, egy határon túl növeljük a reálszféra elvonását, ez már önmagában ellehetetleníti a szociális rendszer fenntarthatóságát. Ráadásul egy krízishelyzetben a fundamentumokat kellene megerősíteni a hosszú távú túlélés érdekében. 

Egyet kell érteni a jelenlegi helyzet értékelése kapcsán a Megegyezés programjában megfogalmazott kijelentéssel: „… az egyensúlyhiányt végső soron a modellválasztás két évtizede húzódó, mára akuttá váló bizonytalansága okozza.” Úgy tűnik, a Megegyezés program által választott megoldással, a jövedelem megosztásának módjával, átalakításának ütemével a vállalkozások, a szakértők elégedetlenek. Mi is ennek a jellemzője? Megtartjuk a jelenlegi állami gondoskodást, a szociális ellátási szintet (az ingyenes oktatást, a nyugdíjemelések rendszerét, az egészségügyet), reálértéken tartjuk az állami kiadásokat. Vagyis a jelenlegi jövedelemcentralizáció mértéke csak akkor csökken, ha a gazdaság növekszik és tisztul, vagyis többen fizetik meg a magas adókat, kevesebb lesz az adóelkerülő, kevesebb a minimálbéres bejelentéssel foglalkoztatott munkavállaló. A politika a modellválasztással tehát azt sugallja, hogy a jelenlegi szociális ellátás, állami funkció vállalás pont megfelelő, s a vállalkozások, az aktív munkavállalók pedig ígéretként megkapják a reményt, hogy a gazdaság kinövi a problémát, s a jövőben, ha több jövedelmet termel és az eddiginél jogkövetőbben adózik, akkor a többletből több marad náluk, mint eddig.

Úgy tűnik, az érintettek nem akarják elfogadni ezt a megegyezést. Ez következhet önzőségből (a maguk javára történő újraelosztás céljából), vagy/és abból is, hogy a túlzott jövedelemcentralizáció a reálgazdaság fundamentumait erodálja, lecsökkenti a növekedési lehetőségeit, lemaradást okoz nemcsak Magyarországnak, de a vállalatok többségének is a nemzetközi versenyben. Ha Magyarországot lehagyják versenytársai, akkor először az egyes vállalatok veszítenek teret, az ő versenytársaik rendelkeznek több forrással, azok növekszenek, gyarapodnak gyorsabban. A megegyezés programjában, a most napvilágra került költségvetésben ez a fő kockázat. Gyurcsány Ferenc azt írta: „Jelenlegi helyzetünkben a vállalatok terheit kellene csökkentenünk annak érdekében, hogy eredményesebbek lehessenek, hogy tudjanak beruházni, új alkalmazottakat felvenni, növekedni.” Ma, a válságban aktuálisabb, mint megszületésekor. Mégsem ezt tesszük. Csoda-e, hogy nem ül el a vita? Biztosak vagyunk-e abban, hogy a választott modell (jövedelemcentralizáció) működőképes társadalmat és gazdaságot eredményez? 
Nemcsak az instabil, elégedetlen társadalom, hanem a lemaradó, az elégtelen növekedésű gazdaság is veszélyes. Sőt, hosszabb távon csak az egészséges gazdaság adja meg az állam és a szociális rendszer alapját, finanszírozási forrását.

A gazdaság egészsége van veszélyben

Sokakkal egyetértek abban, hogy számtalan jel mutat arra, hogy ma a gazdaság egészsége van veszélyben. Alacsony a GDP növekedése, alacsony szintű és nem növekvő a foglalkoztatás, a hazai vállalatok beruházási, fejlesztési aktivitása alacsony, kicsi az exportdinamizmus. Egy nemzetközi recesszió mindig erősebben hat a kevésbé fejlett gazdaságokra, könnyebben csökken az export lehetőség a „második körös” beszállítóknál. Ráadásul eddig is az volt a jellemző, hogy a GDP és az export növekedése is jórészt csak a betelepülő multinacionális cégektől származik. Igaz, hogy az ő betelepülésükhöz adókedvezményeket, vagy a költségvetésből származó támogatásokat adunk. Ennyire rosszak, alkalmatlanok a magyar vállalatok, vezetőik és tulajdonosaik, vagy teljesen racionálisak, mivel vannak tényezők, amelyek korlátozzák teljesítményüket, szándékaikat, céljaikat? Nagy az esélye, hogy ők jól látják az érem másik oldalát, s nem tekintik működképesnek a kijelölt pályát. Melyek a legfontosabb kérdések?

Először érdemes a jelenlegi köz-költségvetésünknek (szociális rendszerünknek, és állami funkcióvállalásunknak) a kialakulását annak eddigi finanszírozási forrásai szempontjából áttekinteni. Gyakorlatilag 2000-től növekvő az állami szerepvállalás. 2002-ben a választási költségvetés és az MFB konszolidálása miatt is, már megugrott a deficit. Ezután a Medgyessy kormány 100 napos programjai, az első Gyurcsány kormány jórészt elmaradt beavatkozása, majd 2006-os választási szavazatvásárlások (13. havi nyugdíj és sok más) után következtek a befulladt reformok, aminek eredményeként európai rekordot állítottunk fel a költségvetési deficit mértékében. A deficitet államadósságból finanszíroztuk, ami növelte a költségvetés kamatkiadásait, vagyis a hiányt. Ez sem volt elég a növekvő állami kiadásokra. Növelni kellett a jövedelemcentralizáció mértékét, ez ugye csak a reálgazdaság – a vállalatok és a munkavállalók - rovására történhetett. Ez sem volt elég. Az elmúlt hat évben jelentősek voltak a privatizációs bevételek, ezeket is feléltük, s ezek ellenére nőtt meg az adósságállományunk. Vitathatatlan, hogy az elmúlt időszakban a közös kiadásainkat nem termeltük meg, olyan állami gazdálkodást, szociális ellátást alakítottunk ki, amely nem fenntartható.

Mi lett az eredmény? Csökkenő növekedés – miközben az uniós csatlakozás környezetünkben mindenütt inkább lendületet adott a gazdaságnak. Emellett tovább szürkült a gazdaság, az adóelkerülésben szinte „közmegegyezés” született. Ebben a cinkos közmegegyezésben újrateremtjük a jövő segélyezettjeit, mivel egy kutatás szerint közel 2 millió olyan munkavállaló dolgozik ma, aki a rendszerváltoztatás viszontagságai és az adóspóroló „minimálbéres” foglalkoztatás miatt nem fog elegendő nyugdíjat kapni. Koraérett rendszerünk erodálta a reálgazdaság növekedési potenciálját, versenyképességét csakúgy, mint annak etikáját, a társadalom jövőorientáltságát és felelősségvállalási készségét.

Elsősorban külső nyomásra ebben az állapotban cselekedett a kormány. A terheket megosztotta. Megnyirbált bizonyos szociális kiadásokat, de elsősorban lecsökkentette az intézményi fejlesztéseket, beruházásokat. (Ennek direkt hatására az építőipar mélyrepülésbe kezdett.) Természetesen az igazságosság jegyében mindeközben megnövelte a vállalatok és az aktív dolgozók terheit. Ennek eredménye az európai legalacsonyabb gazdasági növekedési ütem. Ugyanakkor eredmény az is, hogy szalonképesek lettünk az Európai Unióban és a nemzetközi pénzpiacokon. Azonban ez-e a megteremtett egyensúly? Fiskálisan igen. 2009-ben igen hosszú idő után először van esély arra, hogy a hiánycél szorításában meghatározott deficit összege a végső költségvetésiben kisebb lesz, mint az államadósság kamatterhe. (Az első változatban 976 milliárd deficit mellett 1164 milliárd volt a kamatteher). Persze akkor, ha a világ pénzügyi szektorát súlytó válság után finanszírozható az államadósság és annak kamata nem visz el újabb milliárdokat. Gondoljuk meg, olyan fejlődési pályán haladtunk (haladunk?) sok éven át, amikor még a kamatfizetés is adósságból történt. Nincs az a bank, amelyik egy ilyen vállalatot finanszírozna.

A javulás tendenciája miatt bekövetkezett költségvetési szalonképesség nem eredményezi automatikusan a reálgazdaság vérszegénységének megszűnését. A vérszegénységet direkt módon az adórendszer, indirekten a pazarló állam és a „politikailag szükségesnek” ítélt jóléti kiadások okozzák. Politikai értékrend alapján választottuk ki a jóléti kiadásokat, jó eséllyel anélkül, hogy az „átváltás” reálgazdasági árát felmértük volna. Európa dobogós helyet biztosító jövedelemcentralizációja jelentősen korlátozza a vállalatok mozgásterét, növekedési potenciálját. Még van esély arra, hogy a legjobbak, vagy a leginkább növekvő piacokkal rendelkező iparágak fejlődhetnek, de a középmezőnynek a stagnálás a sorsa, míg a gyengébbeknek és nem növekvő iparágak szereplőinek a léte is veszélyben van. (Lásd növekvő körbetartozás, növekvő számú fizetésképtelenség és felszámolás.) Erre nem megoldás az, hogy támogatást adunk a vállalatoknak. Ez speciális közösségi érdeket is szolgáló projektek kivételével nem indokolható. Ezen túl forrásunk sincs rá. Az Európai Uniós forrásból 7 évre tervezett 1300 milliárdos vállalati támogatások csak töredéket képeznek a vállalati szektor beruházásaiban. 2008. első félévében a gazdaságban 1835,5 milliárd forint beruházás valósult meg. Ez ugyan csökkenő, de mégis jelzi azt, hogy nem attól vannak beruházások, mert támogatásokat adunk. A sikerhez, a foglalkoztatáshoz, a problémák kinövéséhez beruházások kellenek. Ezek forrását is nyirbálja az elvonás magas szintje.

A regionális versenyben a magas adóteher ráadásul hátrányt is jelent a magyar vállalatoknak. A vállalat a beruházásról normál esetben a jövőbeni jövedelmek alapján dönt. A realizálható jövedelmeket befolyásolja az adórendszer. Az állampolgár, ha bemegy a bankba betenni megtakarításait, akkor nemcsak a kamatszintet mérlegeli, hanem a kamatadó mértékét is: az érdekli, hogy mennyi marad neki az adó után, nettó. Ugyanez igaz a vállalatra is. Az adórendszer többet, vagy kevesebbet hagy az elérhető jövedelemből a vállalatnál. A vállalat ezért sokszor nemzetközi szinten mérlegel, hasonlít össze, hisz hazai piacon is kell számolni külföldi versenytársaival. Ma, ha összehasonlítjuk a környező országok (Románia, Szlovákia, Csehország) adórendszerét a hazaival, akkor azt tapasztaljuk, hogy ugyanannál a beruházásnál, ugyanolyan vállalati hatékonyság és ugyanolyan eladási árak mellett – tehát csak az adórendszerben meglévő különbségek hatására – a magyar vállalatnak 10-15%-kal magasabb hatékonyságot (tőkearányos hozamot) kell elérnie ahhoz, hogy nettó ugyanannyi maradjon a pénztárában. Ez a különbség óriási, ez egyenértékű azzal, mintha a vízilabda válogatottnak minden meccsén 5 gól hátránnyal kellene kiállnia, ami még a Kemény Dénes legénységének az erejét is jó meghaladná. Mi ennek a következménye? A vállalat, ha teheti nem, vagy nem Magyarországon beruház. Ha mégis megteszi, akkor azt vállalja, hogy az importversenyben veszít, hisz a versenytársa az adórendszer miatt még akkor is lehet olcsóbb, ha a hatékonysága nem jobb a magyar vállalaténál. Így lesz olcsóbb a szlovák, a lengyel tej, a disznóhús és sok más termék. Ennek rövidebb távon örülhetnek a fogyasztók, de így megy (ment!) tönkre a tejfeldolgozók, a húsipari cégek egész sora. Kérdés ki járt jobban? Az adóelvonással fenntartottuk az ingyenes oktatást, megemeltük a juttatásokat és finanszíroztunk sok más kiadást, miközben elvesztettünk munkahelyeket, elvesztettünk bevételeket, jövedelmet. Ha nem egészséges a vállalat, akkor nem növekszik, nem fejlődik, sőt vissza is esik, megteremtve ezzel fel nem vett, vagy az elbocsátott dolgozói számára a további gondoskodás (a munkanélküli segély, az átképzés, a szociális ellátás) jogalapját és igényét.

Gyakran megfeledkezünk a vállalkozásokban dolgozókról. Amikor a reálszférában maradó jövedelemről beszélünk, akkor ebben az ő jövedelmük is benne van. Természetesen a vállalkozáson belül is van egy törésvonal: adott megtermelt, vállalatnál maradó értékből mennyi marad a vállalkozónak és mennyi jut a dolgozóknak. Már-már közhely az, hogy a munkaerőhöz kapcsolódó közterhek magasak, s ez nemcsak további nemzetközi versenyképességi problémákat okoz, hanem jelentős feszültséget visz a belső vállalati viszonyokba. A dolgozót a nettó fizetés, a vállalatot a munkaerő teljes költsége és a dolgozó által előállított érték különbsége érdekli. Ez utóbbi határozza meg a pótlólagos munkaerő felvételét, ha nem teremt többletet, nem veszik fel. Ez a különbség a forrása a vállalat növekedésének, a fejlesztésnek. Az adózás kulcskérdés a foglalkoztatásban és a dolgozó teljesítményében, ösztönzésében, önképzésében. Amikor átváltásról beszélünk, akkor ez érvényes a reálgazdaság dolgozóira is. Ha túl nagy az adó, vagyis kevés a nettó bér, akkor jön a második műszak, jön a belső nyomás a dolgozók javára történő vállalati jövedelem újraelosztására. Ez lehetséges, ha van mit. A vállalat túladóztatott, s ez tovább fokozza az erőforráshiányt, ami a korlátozott fejlesztésben, növekedésben jelenik meg. Nem egyszer egész iparágak tűnhetnek el, például a bérköltségek miatt. Gondoljunk a könnyűipar számos ágazatára.

Jó lenne egyszer erre a dolgozói rétegre is fogyasztói kosarat számítani. Mennyi jövedelem kell egy kétgyermekes fiatal házaspárnak az emberi élethez 25-től 50 éves korukig elérni akkor, ha legálisan dolgoznak. Az országos átlagbérnek megfelelő jövedelem mire lenne elég. Lakás vásárlása, törlesztése és fenntartása, iskolázás, ruházkodás, élelmezés a kemény korlátos havi költségvetés mellett. Könnyen lehet, hogy a jelenlegi elosztási rendszerünkben ők az igazán elesettek, nem véletlen az, hogy a legtöbb nyugdíjas büszkén mondja: én segítem a gyerekeket. Egy svéd, vagy egy angolszász modellben ez fordítva van, a gyerek képes segíteni a nyugdíjas szülőnek.

Amikor ennek a körnek azt a kérdést tesszük fel, hogy akar-e több ingyenes juttatást, iskolát, családi pótlékot, vizitdíjtól mentes egészségügyet, természetesen meg fogja szavazni. A politika felelőssége az, hogy a kérdéssel önmagával is csalunk. Nem azt kérdezzük, hogy mit szeretne, több jövedelmet, nagyobb szabadságot jövedelme elköltésében, vagy több adót fizet és több állam által megrendelt szolgáltatást, juttatást vár. Amikor tudatosul, hogy egyszerre az alacsonyabb adó és a több juttatás nem lehetséges, akkor az előbbit szavazná meg. Most, amikor a politika a leszavazott reformok után, a „szükségesnek ítélt ellátás” szintjéről beszél, akkor egy hamis dialógus után jutott erre következtetésre, rövid távú célok érdekében kívánja fenntartani a jelenlegi jövedelem megosztási arányát. Nem számol az átváltás hosszú távon megjelenő hátrányaival.

A 2009-re tervezett adócsökkenés nem valósul meg, ez rossz a foglalkoztatás szempontjából, rossz az aktív munkavállalóknak és rossz a vállalatnak. Reálisan közelítve ez azt jelenti, hogy a következő évben is folytatódik a személyi jövedelmeket terhelő adók növekedése. Az eddigiekben is ez történt. A személyi jövedelemadók alsó jövedelemhatárának (1,7 millió forint) változatlanul hagyásával növeltük az adóterhelést: egy inflációt elérő béremelés mellett is csökkent a nettó jövedelmek reálértéke, hisz nagyobb jövedelem esik az adózás alá, nem egyszer a magasabb adó alá. Ez még változatlan adókulcsok mellett jövőre is folytatódik, akkor is, ha megvalósul a miniszterelnök javaslata: legyen a béremelés infláció követő! Ezzel tovább nőnek bérekhez kapcsolódó vállalati terhek, tovább csökken a nettó bér aránya a vállalati szintű teljes bérköltséghez viszonyítva. Ez fokozza a vállalaton belüli feszültséget, a bérvitákat, nem segíti a tisztulást, a minimálbéres, a külön borítékos foglalkoztatás csökkenését.

Az alacsonyan képzett, kevéssé munkához szokott munkanélküliek foglalkoztatása recessziós körülmények között nehezen növelhető. A magyarországi minimálbér és annak járulékos terhei nem elégségesek a régiós versenyben ahhoz, hogy tömegesen kvalifikálatlan munkaerőt igénylő beruházást lehetne ide vonzani, pedig egy válságban erre lehetne esély. A napi vállalati gyakorlatban a kevésbé képzett, betanítandó létszámfelvételére a növekedés sodrásában kerül sor. A vállalatnál van siker, van növekedés a minőségi munka eredményként, s ennek eredménye a pótlólagos munkaerőigény. Talán nem véletlen az, hogy a vállalatok még a pályázatokban sem vállalják magukat túl a többlet létszám felvételénél. Jó lenne a terheket csökkenteni, ez növelhetné a zöldmezős beruházást, a foglalkoztatást. Fontos a betegek gondozása, fontos a munkanélküliek segítése, de ugyanilyen még fontos az egészségesek munkára ösztönzése, nélkülük nem lesz pénz a gondoskodásra, a gyógyszerre a gyógyításhoz.

Sajnos közös ügyeink megvitatásánál pillanatok alatt eluralkodik a demagógia, a szélsőséges példákon alapuló érvrendszer. Nem a nyugdíjak abszolút szintjét, vagy a szociális segélyek összegét kívántam minősíteni. Tudomásul kell venni azt, hogy igényeinkhez képest most és a jövőben is korlátozott a javak előállítására vonatkozó képességünk. S amiben valóban megegyezés kell, az a szűkös javak elosztásának kérdése. Mennyi jusson az erőforrások tulajdonosainak, mennyi jusson a szociális ellátásra, mennyi jusson az állami funkciókra, az állampolgári igények közpénzből történő kielégítésére. A mérlegelés alapvetően politikai, társadalmi értékválasztás kérdése. De nem lehet elfelejteni, hogy a mérlegelésnek vannak gazdasági szempontjai, korlátai is. Ezek negligálása beláthatatlan mélységekbe visz. Elvezet oda, hogy a kevés nettó fizetés esetén a dolgozó elmegy feketén, szürkén dolgozni. Hány százezerszer kellett a vállalatok különböző vezetőinek végighallgatni a mondatot: „Főnök elmegyek, 50 ronggyal többet kapok nettó, igaz csak minimálbérrel leszek bejelentve, de el kell tartani a családom!” Igaz ehhez kell egy vállalkozó is. Alacsony hatékonysággal, túladóztatva, versenyben megszorítva vállalkozónk ugyanúgy mindenbe belekapaszkodik, mint a fuldokló, ha a szalmaszál az adócsalás, akkor abba. Innen csak lefelé vezet az út. Az iparág egyik szereplője adót csal, feketén foglalkoztat embereket, a másik nem. A piaci szabályozás szerepe szükségszerűen csorbul. Nem a hatékonyabb vállalat nyer. Az adócsalónak a be nem fizetett adóból költségelőnye van, „olcsóbban” termel. Olcsóbb lehet a terméke, s ezzel megnyeri az üzletet a tisztességesen adózó versenytársa előtt. Másodszor, sokadszor –a konkurensek megúszott példáival ösztönözve – mások is csatlakoznak. Ráadásul a magas közvetlen adószint még csak erősíti az adócsalás racionalitását. Az adócsalásnak nagy a hozama, érdemes a kockázatot vállalni. Elindul a piac – amúgy sem tökéletes – szabályozó szerepének lebomlása, egyre több anomália keletkezik. Egyre több hamis piacellenes érv nyer alátámasztást, egyre inkább szabályozást, támogatást kérnek a szereplők. Márpedig a piac koordinációs szerepéről lemondani az egész gazdaság számára életveszélyes. Még akkor is, ha napjainkban a nemzetközi pénzügyi válság tömegesen szolgáltat muníciót a piaci korlátozottság alátámasztására. Vigyázunk, ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is! Veszélyes az, ha a politika és a sok politikus egyre kiterjedtebben akarja a –jórészt saját maga is okozta – anomáliákat orvosolni: átláthatatlan szabályrendszert alkot, támogat, pénzt költ a gépberuházásra, a túltermelés finanszírozásra, a mikro és a középvállalkozásra, az átképzésre és még lehetne sorolni a politikus által felvállalt elintézendő feladatokat. Jó az esély van arra is, hogy minél több pénzt költ az állam, annál több anomália keletkezik. Eljutunk történelmi hagyományainkhoz, a sajátos, a „csak ránk jellemző úthoz”, ahhoz az úthoz, amelyről mindenki más már belátta, nem vezethet sikerhez. 

A piaci liberalizmus és a bürokratikus koordináció közötti választásnak is vannak korlátai. Egy eltúlzott állami gondoskodással kiépített túlméretezett szociális háló nemcsak a makrogazdaság egyensúlyi állapotát teszi tönkre, hanem vérszegénnyé, korlátozott fejlődésre alkalmassá teheti vállalatainkat. Egy nyitott gazdaságban a vállalat csak a (kül)piacon tud megélni. Ennek ellehetetlenülése elvezet a gazdaság szereplőinél az etika és a felelősség erodálásához, elvezet a piac szabályozó szerepének torzulásához, ezzel nemcsak a gazdasági rendszer jövőjét, de a működőképességét is veszélybe sodorjuk. Ez az első nagy problémám közgondolkodásunkkal és a megegyezés programjával is, jelenleg éppen a „..ne sodorjuk veszélybe jóléti rendszerünket..” elv követése veszélyezteti hosszú távon a gazdasági fejlettségünk alapján ma már lehetséges – de a jelenleginél alacsonyabb szintű - jóléti rendszer fenntarthatóságot. A kevesebb, hosszabb távon többet érhet.

Pénzügyi kihívások és csapdák hatása a vállalati szektorra

A költségvetési helyzetünkből, az államadósságunkból, gazdaságpolitikai hitelességünkből eredően a gazdaságnak jelentős kihívásoknak kellett megfelelni. Az államadósságot, a költségvetési deficitet finanszírozni kellett. A finanszírozás forrása az alacsony belső megtakarítás miatt csak külső lehet. A nemzetközi pénzpiacokról újra és újra pénzt kell felvenni. Ez a pénz a belső egyensúly megbomlása miatt egyre drágább lett, Magyarország kockázata magas, jelentős kamatfelárat fizetünk azért, hogy egyáltalán hajlandók legyenek nekünk pénzt kölcsönözni: ez jórészt a 2002-2006 közötti gazdaságpolitikának a következménye. Sajnos a nemzetközi pénzügyi válság csak erősíti a gyenge láncszemekkel szembeni fenntartásokat, azokat egy viharban sokkal kockázatosabbnak ítélik meg. Így a kamatfelár – még javuló belső teljesítmény mellett is – emelkedhet. Ennek árát a költségvetésen keresztül az adófizetők – dolgozók és vállalatok – állják. A konvergencia programhoz történő ragaszkodás helyes, de annak teljesítése önmagában nem elég a bizalom helyreállításához, a kamatfelár csökkenéséhez. A bizalom helyreállításához idő és gazdasági eredmények is kellenek. Szükséges a fiskális egyensúly megteremtése is, de legalább ilyen mértékben szükséges lenne a javulás a reálgazdasági növekedésben, versenyképességben.

A gazdaság teljesítménye alig javult. A belső egyensúly megbomlása az infláció és a reálkamat növekedésével is járt. Ráadásul az elmúlt években Magyarországon – szemben a környező újonnan csatlakozott országokban tapasztaltakkal – a termelői árak növekedése alacsonyabb volt a fogyasztói áraknál. Ennek egyenes vállalati következménye a jövedelemhányad csökkenése, a finanszírozás drágulása, a befektetések, beruházások szempontjából fontos tőkeköltségnek a növekedése. Ez az adóterhek és a költségvetési költekezésnek a változatlansága mellett is visszafogja a vállalati növekedést, csökkenti a versenyképességet. Eközben nálunk nőtt a vállalati adóterhelés, s csökkent a deficitből történő állami költekezés is, ami tovább csökkenti a versenyképességet, a növekedési ösztönzést.

Nincs könnyű helyzetben az MNB. Ugyan javuló a fiskális pozíció, de továbbra is megmaradt a Magyarországgal szembeni bizalmatlanság. Elmaradt a reálgazdasági fordulat, sőt a válság okán nőtt a recesszió esélye, az MNB-nek mégis, továbbra is inflációs célt kell követni. Egyensúlyozni kell a finanszírozhatóság és a hitelesség, az inflációs cél között. Ennek ára a magas kamatszint. A magas reálkamat következménye az erős forint. Az erős forint nem abszolút árfolyamot jelent, hanem a gazdaság teljesítményéhez képest kialakuló árfolyamot. Sajnos a 230 –as, vagy a nemzetközi válság hatására a mostani 250-vagy 260-as forint –euro árfolyam nincs megalapozva a gazdaság, a vállalatok teljesítményéből eredő, meghatározó fundamentumokkal.

A magas kamatnak, az erős forintnak a végső oka az államadósság szintje, a költségvetés helyzete, a politikai hitelesség hiánya, az elszabadult infláció. Az infláció lenyomása a reálgazdaságnak is alapvető érdeke. A kialakult magas kamatszint nyomást gyakorol a vállalatokra teljesítményük fokozására. Hosszabb távon csak a teljesítményük, termelékenységük növelésével tudnak megfelelni a kialakuló erős forintnak. Versenyezniük kel az olcsóbb importtal, ugyanakkor kevesebbet kapnak ugyanazért az exporttért. Érdekeltek abban, hogy hazai beszállítóikat importtal váltsák ki. A bevásárló központokban a kereskedelmi cégek importtal váltják ki a hazai árut, itt még az is lehet, hogy a fogyasztó jól jár, olcsóbb az import. Összességében az erős forint csökkenti a belföldön realizált forintjövedelmet. Ne feledjük, normál, egyensúlyi pályán fejlődő gazdaságban hosszabb távon a vállalatok, a gazdaság teljesítménye az, amely alakítja a nemzeti valuta árfolyamát. Versenyképesebb gazdaságban javul a nemzeti valuta vásárlóereje, felértékelődik más valutákhoz képest. Nálunk ez az erős árfolyam az adósság, a költségvetési deficit és a hitelesség elvesztése miatt, a kikényszerített magas kamatszint miatt következett be. A finanszírozhatóság miatt kötött a pálya: meg kell fizetni, amit a piac kér.

Csapdahelyzetünket az is jellemzi, hogy az elmúlt évek világgazdasági fellendülése nyomán kialakult nyersanyag árrobbanások (energia, acél, fémek) szintén alkalmazkodást kívántak volna, és kívánnak ma is. A gazdaságon belül új strukturális feszültségek keletkeztek. Ezek levezetése fejlesztést (beruházást, termékfejlesztést, költségcsökkentést, növekvő termelékenységet) követel a vállalati szférától. Ezt is finanszírozni kell a csökkenő jövedelemből. Ez a világgazdaságból eredő strukturális feszültség már a válság előtt is megnövelte az inflációt a különböző országokban. A versenyszektorban egy kis infláció jótékonyan hat a strukturális feszültségek levezetésében, a termelési tényezők, termékek árarányainak átrendezésében. Talán az sem véletlen, hogy nincs egyetlen olyan uniós ország sem, ahol 3 százalék alatt lenne az infláció! Mi a hitelességünk maradékának veszélyeztetése nélkül vélhetően nem engedhettük meg magunknak a 3 százalékos inflációs cél módosítását. Ezért fenn kell tartani a nyomást a vállalti szférán azért, hogy növelje a teljesítményét. Fenn kell tartani akkor is, ha a begyűrűző költség infláció (tehát nem a belső költekezés hatására) egyébként érvényre jutna. Nem, nekünk tartani kell az inflációs célt! A vállalatnak nincs más választása, kénytelen – ha tud – alkalmazkodni a külső hatásokhoz.

A kialakult helyzetben válság nélkül is csapdában vagyunk. Bementünk egy szűk utcába, ahonnan kijönni csak a gazdaság teljesítményének növelésével lehet. Ugyanakkor a makro egyensúly (működőképesség) fenntartásának az ára az, hogy a vállalati szektor tőkeköltsége nő, realizálható jövedelme csökken, vagyis képességét a hatékonyság, a versenyképesség növelésére részben elszívjuk. Egy hónappal ezelőtt biztosan azt írtam volna, hogy próbáljuk csökkenteni a kamatokat, a politika hitelességének növelésével segítse az MNB-t ebben. A mára kialakult krízisben ez kockázatos lenne. A korábbi politika okozta többletköltséget tovább kell finanszíroznunk. Növelni kellene a vállalati teljesítményeket, a beruházást, a foglalkoztatást. A külső válság hatására lehet, hogy most észre kell vennünk, hogy ez az utca nem szűk, hanem zsákutca. Vissza kel fordulni ahhoz, hogy újra sebességbe tudjunk kapcsolni, és ne tartsuk fel a forgalmat Európában.

A visszafordulás nem lehet más, mint egy új megegyezés a termelendő jövedelmek felosztására, a vállalatok és munkavállalóik javára. Be kell látni, hogy nem tartható fenn ilyen drágán a jelenlegi szociális ellátási, juttatási rendszer. Olyan messzire mentünk el a reálszféra jövedelmének elvonásában, hogy az annak működőképességét is veszélyezteti. Ma, a mai hazai és nemzetközi feltételrendszerben nincs arra esély, hogy a reálszféra lendületet vegyen, gyorsabban növekedjen, a növelje a foglalkoztatást és növekedjen központi befizetése is. Az Állami Számvevőszék elnöke egy konferencián összehasonlította azt, hogy a GDP-ből hogyan részesedtek az állam, a lakosság és a gazdálkodó szervezetek. A háztartások részesedése (bérek, nyugdíjak) 2005 és 2007 között alig változott, 64,8 százalékról 66, 1 százalékra nőtt. A lényeges átrendeződés az államháztartás és a gazdálkodó szféra között volt. Az államháztartás részesedése 17,2 százalékról 20 százalékra nőtt, miközben a gazdálkodó szervezetek részesedése a korábbi 18,6 százalékról 13, 9 százalékra csökkent. A vállalatoknál ez 4,7 százalékos részesedéscsökkenést jelent két év alatt, miközben már 2005.ben is túlzott volt a centralizáció a nemzetközi környezethez képest. A vállalatok részesedése a GDP-ből közel 1200 milliárd forinttal csökkent, ez a forráscsökkenés a növekedés korlátját is jelenti. Korlátját a beruházásnak, korlátját a munkahelyteremtésnek, korlátját a termelékenység növekedésének. Gondoljuk meg, ha egy munkahely megteremtésére csak 10 millió forintot számolunk, akkor ez a 4,7 százalék 120000 fő pótlólagos foglalkoztatását jelenthetné, évente!

Vállalati jövedelmek nélkül, drága finanszírozással, erős forinttal nincs vállalati növekedés, nincs versenyképesség. Csapdahelyzetünk és a külső körülmények miatt úgy tűnik, rövidtávon nem sokat tehetünk a pénzügyi szférában, ezért hozzá kell nyúlni az elosztáshoz is, hozzá kell nyúlni a vállalati adózáshoz is. Be kell látni, kicsi az esély arra, hogy a jelenlegi jövedelem-megosztási struktúrában kinőjük a problémát azzal, hogy a reálszféra növekszik. Ez ráadásul kockázatos is. Nemcsak az államnak, nemcsak a bankrendszernek, hanem a vállalatoknak is szükség van tartalékokra. Tartalékok és mozgástér nélkül a vállalat sem képes alkalmazkodni. Az alkalmazkodáshoz pénz kell. Pénz kell az átmeneti veszteségek finanszírozására, a fejlesztésre, a struktúraváltásra és még sorolhatnánk. Ez vállalati túlélés záloga. Legyengülve, pótsúlyokkal nehéz versenyt futni, nehéz célba érni.

A korrekció lehetőségei és irányai

Minden korrekció fájdalmas, feszültségekkel jár. Ráadásul politikailag népszerűtlen is. Ezért van jelentősége ezen a területen a közös gondolkodásnak. Egy vállalat, amikor stratégiai váltásra kényszerül, akkor először mindig megnézi, hogy elég jól csinálja-e azt, amit korábban választott. Amikor vannak tartalékok a stratégia megvalósításában, akkor azt is figyelembe veszi a stratégia megváltoztatásánál. Ezt kellene tennünk a költségvetéssel, az államszervezetekkel és a közös pénzünket költő szervezetekkel. Nézzük, mik lennének ennek az átvilágításnak a fő következtetései.

A kormány gazdasági minisztere többször nyilatkozott arról, hogy a magyar bürokrácia működésével 750 ezermilliárdos többletköltséget okoz. Komolyan el kellene kezdeni rendbe tenni. Egy kutatás eredményeit ismertetve a Tárki vezérigazgatója azt mondta: „Nem politikai értelemben vizsgáltuk a kérdést, hanem a kormányozhatóság tekintetében. Ilyen értelemben paralízis van, egyszerűen nem működik az államszervezet. Ahol igen, ott pedig roppant pazarlóan.” (Népszabadság 2008. jún. 16.) Hatékonyabban működő államra van szükség. Nem csak az a kérdés, hogy meg tudunk-e az államszervezetben valamit csinálni, hanem arról is, hogy mennyiért. Ne finanszírozzunk egy feladatot bármi áron! Ne védje magát az államszervezet azzal, hogy feladatokat, indokolatlan költségeket hárít át a vállalatokra, a lakosságra túlzott bürokráciájával. Meg kellene tenni az első lépéseket. Az ipari szféra az elmúlt másfél évtizedben évente kétszámjegyű termelékenységnövekedést ért el. Itt az idő, tegyük ezt az államszervezetben is.

Az átvilágítás eredményeként biztos meg kellene változtatni a közbeszerzés szabályozását. Nehéz lenne még egy olyan államot találni, ahol a teljesen „szabályos” közbeszerzés eredményként garantált az, hogy sokszor a mindennél drágább, de legalább is nem a legolcsóbb ajánlat nyer. Nem kell sokat tenni, csak komolyan kell venni. Már az is előremutató lenne, ha az éves jelentésben kötelező lenne közölni a beszállítóknak azt, hogy mennyi volt az árbevételben a közbeszerzés aránya. Itt is lehetne például a kiemelt adózó pozícióhoz hasonlóan kiemelt szállítóknak is rendszeresíteni az évenkénti adóvizsgálatot. Ez működik ma a nagy adófizetőknél. Miért ne működhetne ez az adóbevételek elköltésének kiemelt alanyainál? Ez lehet hatékony a korrupcióellenes harcban. Már, ha komolyan gondoljuk.

Ugyanez a probléma a pártfinanszírozással. Nem a tíz, vagy a néhány tíz milliárd forint a gond, hanem a környezete és a következménye. Majtényi László egy irodalmi hetilapban publikált tanulmánya szerint az ezzel kapcsolatos fekete pénzek ötöde válik pártpénzzé, a többi a közvetítés „költsége”. Ez a fehérítés a politikai elit felelőssége: nehéz a 100 ezer nettót kapó dolgozót rábeszélni a bejelentett munkára, ha a politika vizet prédikál és bort iszik. A pártpénzek tisztítása sokszoros hatással járhat: csökkenhet azon párt-közeli vállalkozásoknak a száma, amelyek a pártfinanszírozásban történő közreműködéssel jogot vindikálnak maguknak a további adóelkerüléshez.

Az állami intézmények, nagy alapok, szolgáltató intézmények (oktatás, egészségügy) gazdálkodásának hatékonysága ugyanúgy vizsgálható. Ma, ha egy intézménynek közfeladatot adunk, akkor jogot adunk a források igénybevételére is. Megoldja a feladatot, kerül, amibe kerül. Nehéz a hatékonyságot megvitatni akkor, amikor csak az a hír, ha egy feladatra már elfogyott a pénz. Az nem hír, mert nehéz bizonyítani, hogy elpazarolták a pénzt, s korrupt módon vásároltak be. Az állam rendbetétele során nem kerülhető el a közigazgatás, az önkormányzati rendszer rendbetétele. Drága inkompetens közigazgatási egységek, sok-sok kicsi önkormányzat, sok-sok képviselővel, sok-sok költséggel és érdekérvényesítővel. Ugyanez a probléma az önkormányzati vállalatokkal. Nagy tisztelet és hála a kivételeknek: össze lehet hasonlítani őket egymással, lehet látni a különbségeket a víz, a csatorna, a távfűtés, a köztisztasági szolgáltatások esetében. Persze minden tulajdonosnak joga van inkompetensnek lenni, de jelen esetben ennek árát az önkormányzatok megfizettetik a lakossággal, vagy közvetlenül, vagy a saját költségvetésükön keresztül mindannyinkkal.

A rövid átvilágítás eredményeként már középtávon is sok százmilliárdnál járunk, és még mindig nem riogattunk senkit a szociális ellátásának veszélyével. Pedig arra is sort kell keríteni. Nincs az megtiltva, hogy a szociális ellátás, a segélyezés jól célozzon, vagyis hatékony legyen. Kiválóan sikerült levezérelni a társadalombiztosítás potyautasainak problémáját. Mára a nyilatkozatok szerint 200 ezer új tb-járulékfizető van. Korábban a többiek fizették a számlát a potyautasok helyett is. Ugyanez a módszer alkalmazható a mai segélyezettekre, a rokkant – sokszor feketén dolgozó – nyugdíjasokra, és még lehetne sorolni: a rendszerben vannak potyautasok, a legkisebb feszültséggel az ő kiszűrésük jár. Nem rasszista, vagy az elesettek gondjaira érzéketlen az, aki a potyautasokat akarja kiszűrni, aki a rendszer hatékonyságát akarja fokozni.

Ezen túl nem kerülhetőek el a közgazdászok által sokszor exponált rendszer-átalakítások. A nyugdíjrendszertől az egészségbiztosításon át az oktatásig. Ez valóban közmegegyezést igényel. Világos megfogalmazást az átváltásról, aki ingyenes közszolgáltatást mond valamely területen, az mondjon adót is, mondja azt is, hogy tudomásul veszi jövőbeni jövedelmének mérséklődését, hisz átváltjuk a jövőbeni fogyasztásunk az alapját (a beruházásokat) a jelenlegi fogyasztásunkra. Meg kell találni, és el kell fogadtatni a fő arányokat.

A válság ellenére csak ideig-óráig halasztható az átcsoportosítás a fő jövedelemtulajdonosok között, a reálszféra főszereplőinek, a vállalkozásoknak és a benne dolgozóknak a javára. Az állam és az ellátórendszerek alkotta közköltségvetésünk lehet, hogy a racionalizálás után sem engedi meg az adóbevételek jelentős csökkentését. Ebben az esetben is kell csökkenteni a reálszféra terheit, de a reálszféra adóterheinek csökkentését részben vagy egészében ellensúlyozni kell. Ezért újra meg kell fontolni az adóstruktúra átalakítását, vissza kell térni az áfa-kulcsokhoz, a vagyon- illetve az ingatlanadóhoz. Ez a kilábalásnak, a fenntartható egyensúlyi növekedési pályára történő állásnak a feltétele. Életképes vállalatok, munkára ösztönzött dolgozók nélkül nincs kilábalás. Ennek hiányában a kilábalás esélye kisebb és kockázatosabb, s ráadásul nem garantálható annak sikere.

Előbb halasztottuk a kiigazítást, majd félmegoldással, a nagy rendszerek reformját elvetve, végrehajtottunk egy fiskális kiigazítást. Ennek eredményeként legyengülve értünk a pénzügyi krízishez. A 24. órában vagyunk. Ma nemcsak a rövidtávú válságkezelést kell megoldani, a spekuláns támadásokat kell kivédeni. A jelenlegi helyzetre az adekvát választ kell megtalálni. A válasz felépítése nem lehetséges a fundamentumok, a reálszféra életképességének helyreállítása nélkül. Választást lehet, sőt könnyebb nyerni e nélkül, de csatát nem. Ma pedig már csatában vagyunk. Ez a modern idők csatája. Ebben a legjobb fegyver a versenyképesség helyreállítása.