Egy kicsit megütköztem, amikor minap a Népszabadság helyett Magyar Közlönyt dobott be a postás. Ráadásul mintha mostanság nem a nyomtatott változat forogna közkézen, de a szokás, az szokás: a lapot el kell olvasni! Nem mondhatnám, hogy jogilag pallérozatlan népeknek szövegezték, de azért rögtön az első oldalon kisilabizáltam: az újdonsült vasfüggönybüszkeségünk rongálói háromtól öt évig terjedően becsukatnak. Nosza, eljött az alkalom! Mindig azt hallottam, hogy mindenkinek megvan a börtönbéli téglája, csak ki kell várni.

Egy kicsit nehezen került elő az előző vasfüggönyből ’89-ben emlékdarabot vágó fogóm, meg alaposan be is rozsdásodott, de petrolos kezelés után már indulhattam is. „Egy kilométer múlva eléri a célját” – biztatott a kütyü, de a sor nem mozdult. „Te jó ég! Én meg képes voltam azt gondolni, hogy csak nekem jutott a szerencsés lapcsere” – világosodtam meg hamarjában. Márpedig a téglámat nem kockáztathattam, így gyalog siettem a kerítéshez. Azt nem mondom, hogy könnyen találtam ép szakaszt, de szerencsém volt, és ott álltam tettre készen, szemben velem egy kérő tekintetű piréz. (A nemzetiségét onnan tudtam, hogy az orra fordítva állt az orcáján. Mint köztudott, isten a teremtéskor ezzel ajándékozta meg őket.) Egy-két nyisszantás, az út szabad, a piréz és én meg nem.

Az adatfelvétel és a gyorsított ítélethozatal zökkenőmentes volt, de az a fránya sor megint csak utamba állt, most a börtön előtt. Nem kívánom senkinek azokat a feszült órákat. Rendre az a hír jött, hogy aki nem fér be, az mehet, amerre lát.

Nem hivatalosan meg az, hogy jobban tennénk, ha már most eltolnánk a biciklit. Nem mozdult senki, reménykedtünk egy kósza hírben, miszerint Pirézia külön gépet küldött bezárt polgáraiért, azt állítva, hogy azok csak vándorlegények. (Ebben lehetett is valami, mert amerre csak jártak, beüvegezték a törött ablakokat, és megfoltozták a likas edényeket. Nem csoda, hogy idősebb polgártársaink kitartóan állították: ezek tótok! Meggyőződésüket csak erősítette, hogy a pirézek a tótféle bélyeget kedélyesen fogadták.) Az egyezség (és a sok száz szabaddá váló börtönsezlony gyönyörű képe) nagyon közelinek tűnt: OV a piréz foglyokért cserébe hét focipálya megépítését követelte, a pirézek kilencet akartak építeni, de a plusz kettőnek még nem találtak helyet. Egyszer csak jött a megváltó zaj, a kapu nyikorgása, s a pirézek szép sorban vonultak el mellettünk. Mindegyik hozta a saját tégláját, és önzetlenül átadta a sorban állóknak, akik megkönnyebbülve masíroztak befelé. Nekem egy furcsa ábrázatú piréz téglája jutott: az orra a szája fölött is kidudorodott. Biztos bambán nézhettem, mert piréz-magyar keveréknyelven futtában elmondta, hogy a börtönparancsnok jobbegyenessel statuált: átalakítható a piréz-orr emberivé.

A középarányosan kiszabott négy év első éjszakája nyugodt volt, álmomban még régen megboldogult apám képe is megjelent. Nyugalom áradt belőle, talán jólesett neki, hogy a vágya teljesült: a fia többre vitte. Ő feketevágással csak felfüggesztettig jutott.

Csákány Ernő

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.