Kun János cáfolhatatlanul bizonyítja (A tyúk nem tojik aranytojást, április 30.), hogy a legjobb megoldás a nyugdíjrendszer 1998-ban létrehozott második (tőkefedezeti) pillérét alkotó magánnyugdíjpénztárak felszámolása s az ott kezelt vagyontömeggel az államadósság csökkentése. A második legjobb megoldás a választhatóvá tétel: a magánnyugdíjpénztárakból lehessen kilépni, és a pályakezdőknek ne legyen kötelező belépni. Ám e megoldások a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer (az első pillér) változatlansága mellett csak az államháztartás számára jelentenek előnyt. A jelen és a hatályos törvény szerint a jövő pénztártagjait hátrányosabb helyzetbe hozhatnák (és szinte biztosan hoznák is).

Kun javaslatai akkor előnyösek az államháztartásnak (vagyis a magyar állampolgárok összességének) és minden egyes pénztártagnak, ha azok elfogadására egy korrektté reformált nyugdíjrendszer keretében kerül sor. E szerint a nem pénztártagok egyéni nyugdíjszámláin nyilvántartott befizetések a kibocsátott állampapírokkal mindenkor azonosan kamatoznának (ez a kamatszint, mint Kun rámutat, a második pillér ára, amit most is fizet az állam). Így az állam nem a piaci hitelezők, hanem a saját jövendő nyugdíjasai felé adósodna el. Aki azonban azt reméli, hogy pénztártagként az állampapírokénál magasabb hozamra tehet szert, hát remélje, de legyen tisztában a kockázattal, azzal, hogy esetleg ennyit sem ér el. (Az elmúlt évtized egyetlen évében sem volt rá példa, hogy a pénztárak hozama meghaladta volna az állampapírokét, és erre a következő negyedszázadban is kevés az esély.) Egy olyan nyugdíjrendszer-konstrukció, melyben a nyugdíjjárulék (legalábbis az öregségi nyugdíjra fordítandó része) úgy kamatozik, mint az állampapírok, előnyös az államnak, mert nem kell bajlódnia a második pillér miatt szükséges állampapír-kibocsátással, és emiatt nem nőne az államadósság sem, legalábbis az ország számára pénzügyi kockázatot jelentő, "nyílt", a piaci hitelezők felé fennálló, explicit államadósság. Nőne viszont a "rejtett" - nyugdíjig érvényben megtestesülő -, a jövendő nyugdíjasok felé fennálló implicit államadósság. Ezzel az ország pénzügyi sebezhetősége csökkenne. Ez pedig életbevágóan fontos számunkra.

Az átmenet nem lenne egyszerű feladat, de távolról sem megoldhatatlan. Az első pillérben a nyugdíjreform keretében létrehoznák az egyéni számlákat, melyek átvennék a pénztárak egyéni számláinak a vezetését. A pénztárak állampapír-állományát "államosítanák", vagyis leírnák az (explicit) államadósságból. A nem állampapír-állomány kezelését akár új, akár meglévő szervezetre (például Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., Magyar Államkincstár, Államadósság Kezelő Központ Zrt.) bízhatnák. A feladat nem a vagyonkezelés, hanem a jó áron való értékesítés, amire csak évek múlva, a válság múltával, fellendülés idején van esély.

Ám ami előnyös az államháztartásnak és a járulékfizetőknek, még nem előnyös minden szereplőnek. Nem előnyös a magánnyugdíjpénztárak működtetőinek és a pro forma tulajdonos bankoknak, biztosítóknak. Az előbbiek munkahelyüktől, keresetüktől, utóbbiak biztos profitjuktól esnének el (kezdeti befektetésük már régen megtérült). Ez azonban nem lehet szempont az állam és polgárainak érdekeivel szemben. A Bajnai-kormánynak viszont szempont lehet: a második pillér szétrúgásával, az első reformjával tettel cáfolhatná azon vádat, hogy a nagytőke és nem az állampolgárok érdekében tevékenykedik, sőt megmutathatná, hogy az utóbbiak érdekében még az előbbiekkel is szembe mer fordulni.

Lássuk a medvét!

A szerző szociológus-közgazdász