Kérdés persze, ki mit fogad el ténynek. Közelmúltunknak, jelenünknek számos olyan ténye van, amit sokan nem hajlandók tényként elfogadni, mert beleütközik előítéleteikbe, szilárd meggyőződéssé vált hitükbe, közvetlen érdekeikbe. Csakhogy ezek a fránya tények léteznek, hatnak, következményekkel járnak, akár tetszik, akár nem.

Nem feledhető tény, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósaként fejezte be a második világháborút. Hogy sok megkergült polgár és a magyar tisztikar nagy többsége oly mértékben rokonszenvezett a hitleri Németországgal, hogy Horthy kiugrási kisérlete néhány óra alatt hamvában holt.

Tény, hogy a Terror Háza szemérmetlen történelemhamisítást követ el, amikor Horthyt és politikusi gárdáját nem, csak Szálasít és nyilasait teszi felelőssé a magyar tragédiáért, a második világháború során meggyilkolt több mint egymillió magyar állampolgár haláláért, milliók szenvedéséért, a hadműveletek során elszenvedett anyagi veszteségekért.

Tény, hogy volt holokauszt, melynek tagadását nem azért kell büntetendő cselekménynek minősíteni, mert hazugság. A tagadás a neonáci propaganda része, indirekt felszólítás a pogromokra, felbujtás gyilkosságra. Ami törvénytisztelő államban eleve büntetendő cselekmény.

Tény, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni nácizmus és kommunizmus közé, noha való igaz, hogy mind a kettő totalitárius diktatúra volt.

Tény, hogy a kommunizmus, a humanizmus eszméjétől vezérelve a földi mennyország eljövetelét ígérte, vallotta az emberek egyenlőségét, testvériségét - származásukra való tekintet nélkül. Nem akarok, a "Gulag-tagadók" sorába lépni, szörnyű nyomorúság lehetett a szibériai sztyeppéken kínlódni, de ez mégsem volt azonos azzal, ahogy a német birodalom megsemmisítő táborainak áldozatait üzemszerűen kiirtották.

Tény, hogy a Hitler a német nép felsőbbrendűségét hirdette, ami jogot adott más népek leigázására, szolgasorba döntésére. Sok millió ember életébe került a nácizmus katonai leverése, és az áldozatok számát tekintve a legnagyobb áldozatot a szovjet hadsereg hozta. Az élő kiskatonák nőket erőszakoltak, órákra vadásztak, a halottak azonban megérdemlik az emlékoszlopokat.

Tény, hogy a Harmadik Birodalomban a meghirdetett elvek és a gyakorlat nagyon is megfeleltek egymásnak, a Szovjetunió esetében pedig nagyon is szemben álltak egymással, a felháborító, szörnyűséges tényeket sokáig szemérmetlenül letagadták. Ezért is tudtak milliókat félrevezetni, becsapni.

Tény, hogy a sztálinizmust mint rendszert a moszkvai kommunisták maguk számolták fel, sőt a szocializmus eszméjét magát is feladták, amikor tudományos és humanista meggyőződésük ráébresztette őket arra, hogy reménytelen agyrémek megvalósítása érdekében nyomorítják meg, kényszerítik értelmetlen áldozatokra népüket. Az álom felszámolásáért nem kellett "imperialista" csapatokat segítségül hívni, nem ömlött újabb vér, nem romboltak porrá városokat.

De tény az is, hogy Oroszország nem vált paradicsommá.

A közelmúlt hazai tényei közül is érdemes néhányat feleleveníteni.

Tény, hogy szerencsénk volt, a nemzetközi megállapodások majd négy évet engedélyeztek az országnak, hogy valamelyest szabadon lélegezve kiheverje a háború tragédiáit. A reménykedésnek ezekben az éveiben a háborús sebek nagyjából behegedtek, a hídak felépültek, szegényes, de azért normális viszonyok közé kerültünk. Sokba került, de mégis mindenkinek volt munkája.

Tény azonban, hogy a hazai pszeudo-demokrácia sztálinizmusba torkollott. Nyakunkba szakadt az egypártrendszer, volt Rajk-per, lecsuktak, kivégeztek ártatlan embereket.

Tény az is, hogy fél évszázad múltán a baloldali progresszió újra megmozdult, vezérei nagy jutalmak reményében kiléptek a nekünk kiszabott körből. Csakhogy amire nem számítottak, a fal egy darabkájának a lebontásával széthullott az egész szocialista tábor. Nagy történelmi tettet hajtottak végre, de elmaradt a különprémcsi.

Tény, hogy a magyar ellenzék nagy bosszúságára a történelmi fordulatot nem ők, hanem a Kádár-utódok hajtották végre.

Tény, hogy a szabad demokrácia világában a magyat társadalom vészjóslóan kettéoszlott jobb- és baloldalra, olyannyira, hogy az ország egyik fele nem áll szóba a másik felével, sőt még ki is tagadja a magyarságból, hazaárulónak minősíti.

Tény, hogy ez a jobboldal, mit sem törődve a tényekkel, önmagát tekinti a valódi nemzeti oldalnak, miből következően szemükben a másik oldal a nem nemzeti, hazaáruló, tolvajbanda.

A gonosz dzsinnek kiszabadultak a palackból. Már megint félnünk kell. Ezek a tények.

Na, és mit kezdhetünk velük. Nem sokat.

Legfeljebb arra emlékeztethetünk, hogy a tényeknek lelkük van.

Megsértődnek. Fejbe verik, aki nem számol velük. Inkább utóbb, mint előbb, de benyujtják a számlát. És fizetni kell.

A szerző szerkesztő, kritikus

- Már egész ügyesen ki tudom hámozni a hazugságok közül az igazságot, viszont azzal nagyon össze tudnak zavarni, amikor igazat mondanak!