Egy nap kellett ahhoz, hogy rájöjjek: Kun írása egy hamis axiómán alapul, nevezetesen azon, hogy ha az államnak nem kell évente 500 milliárdot a magánpénztárakba betennie, akkor ezt az összeget nem költené el, hanem ennyivel (a GDP 2 százalékával) csökkentené az államháztartás hiányát: az elvárt GDP-arányos 3 százalékról 1-re, és ezzel az euróövezet mintaországává válna.

Aki ismeri a magyar valóságot, az tudja, hogy a politika rögtön rátenné a kezét erre az összegre, és a pártok által fontosnak tartott célokra, de főleg és elsősorban szavazatvásárlásra fordítaná. Ezzel pedig tovább nőne az unokáink számára felhalmozott adósság, akkor, amikor már amúgy is hatalmas kulturális létesítményeket autópályákat, börtönöket és kollégiumokat építettünk a kontójukra több száz milliárd forint értékben a Public Privat Partnershipnek (PPP) becézett, az állam számára mindig hátrányos konstrukcióban. Tovább növelni a következő nemzedékek terheit - egyszerűen erkölcstelen.

A hamis, illetve irreális feltevésre alapozott számítások csak hibásak lehetnek. A magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével csak a mai nemzedék fogyasztását növelnénk, pont akkor, amikor fogyasztásunk mértékét és szerkezetét újra kell gondolni, nemcsak gazdasági, de környezeti szempontok miatt is.

Igaz, akár alkotmányba is lehetne foglalni az államháztartási hiány GDP-arányos (pl. maximum 1 százalékos) mértékét, de mi a biztosíték arra, hogy ha egy politikai erő kétharmados többségbe kerülne a parlamentben, nem az lenne az első dolga, hogy az alkotmányból törölje ezt a megkötést? Tudjuk, nincs ilyen biztosíték.

A fent írtakon túlmenően nem is igazságos, hogy a pénztárak teljesítményét a tavaly év végi mélyponton értékeljük. Az értékpapírpiacok normalizálódásával már az idei évben, de két éven belül biztosan visszanyerik veszteségeik nagy részét. (Igaz, a részvénypiac soha nem fog úgy szárnyalni, mint korábban, de ez nem baj: tudtuk akkor is, hogy azok az árfolyamok nem reálisak.)

Mindamellett Kun javaslataiból van mit megszívlelni. A pénztárak működési költségei korlátozhatók: amikor egyetlen gombnyomással a számítógépen milliárdos befektetéseket lehet eszközölni, vagy akár átcsoportosítani, a nyilvántartásokat pedig több tízezer tag esetében is képes két hölgy kezelni számítógépen, akkor talán a vagyon 1 ezrelékében is megszabható lenne ez a korlát. (Legfeljebb a brókercégek nem lennének olyan nyereségesek.)

Igazságos lenne továbbá, hogy a 2-3 éven belül nyugdíjba vonulók áttérhessenek az állami nyugdíjra, ne ők nyeljék le a világválság brutális hatását. Megfontolható lenne az önkéntes választás lehetősége is az állami és a magánnyugdíj között, de csak azzal a megszorítással, hogy az állam az így megtakarított összegekkel az államadósságot csökkenti, és az Állami Számvevőszék ezt évente ellenőrizné. (Egyébként ki tudja, hogy mennyi lesz az állami nyugdíj 20 év múlva? Most éppen a csökkentésén munkálkodunk... Én inkább a magánnyugdíj arányát növelném idővel.)

Nagyon fontos és reális probléma az életjáradékok kifizetésének kérdése. A válság enyhülésével, 1-2 éven belül a világ legtőkeerősebb biztosítótársaságai számára tendert kell kiírni, hogy milyen feltételekkel (a felhalmozott tőke és az elért életkor függvényében) milyen járadékot biztosítanának. Ezt sem képes az állam megoldani!

Kun János javaslatai ésszerűek, és egy normálisabb országban bizonyára megvalósíthatók.

Nálunk azonban (noha lesz populista párt, amely "ráharap"), nem reálisak és csakis a következő nemzedékek terhére lennének véghezvihetők, tovább növelve a rájuk hagyott - s még a demográfiai katasztrófával is súlyosbított - adóssághalmazt.

A szerző közgazdász