Az igazi gond az, hogy az irdatlan pénz folyósításának még csak jelzésszerűen sem volt feltétele soha, hogy a megsegített gazda netán azon munkákat is végezze el belőle, amelyek legalább részben csökkenthetnék a mindenkori időjárás kockázatát. Például, ha az elmúlt öt évben harmadszor viszi el a belvíz az őszi vetést, hát ugyan tisztítsuk ki már azt a kárpótláskor "birtoktoldási céllal" betemetett elvezető árkot, amit aligha véletlenül ástak oda egykor. Vagy netán telepítsük már újra azt a táblaszéli akácsort, amit valamiért vagy mi vágtunk ki pár éve, vagy valakik egyszerűen ellopták. Mindegy is ma már, azonban száraz, szeles időben jó néhány milliméter csapadékvizet megfogna még az a néhány fa is. A példákat, a helyes gazdálkodás módszereit, a most megint tízmilliárdokban mérhető károk mérséklésének alapjában nem is túl drága lehetőségeit hosszan sorolhatnánk. Fölösleges. Valamiért ezek mindig hátrébb kerülnek az elvégzendők sorában. Ráadásul egy-egy gazda hiába is tenne bármit, ha a szomszéd parcella birtokosa vagy épp az önkormányzat nem csinál semmit a maga árkával. Itt csak a közös cselekvés segít, és nagy változásokhoz még ez is legfeljebb az alapot adhatja.

A mindenkori kormányokon hosszú évek óta kérik számon mind a szakmai szervezetek, mind az éppen aktuális ellenzék, hogy álljanak már elő valamiféle "katasztrófastratégiával", csökkentendő az agrárágazat kiszolgáltatottságát az utóbbi években egyre cudarabb időjárásnak. Erre általában kéttételes válasz érkezik. 1. Az időjárás alakulása a mezőgazdaság természetes alapkockázata évezredek óta; 2. Annyi pénz a világon nincs, amivel a gazdák e szempontból valóban kényes egzisztenciális helyzetét biztosítani lehetne. Üzleti alapon sem, szociálisan meg pláne. Így hát minden marad a régiben. Az idéntől ugyan működik egy félig-meddig kötelező befizetésekre épülő, de állami pénzből is táplálkozó ötmilliárdos katasztrófaalap, de az legfeljebb tüneti kezelésre lehet elég.

A gyökerekhez kéne végre hozzányúlni, de ahhoz egyetlen rendszerváltozás utáni politikai erőnek sem fűlt-fűlik a foga. Nem véletlenül. Egy, a klímaváltozással valóban számoló, a térség egészében gondolkodó ágazati stratégiának ugyanis annyira meg kellene nyesegetnie a gazdák jelenlegi szabadságjogait, hogy arra sokan ma még gondolni sem mernek. Igen, a jelenlegi "jó mezőgazdasági gyakorlat" elvárásai e szempontból kevesek. Kötelező és ellenőrzött kellene legyen például minden táblán a vízbefogadó-őrző mélytalaj-szerkezet kialakítása, netán bizonyos növényi kultúrák arányának kialakítása és megtartása. Magyarán: a gazdák ebben a rendszerben nem termelhetnének azt és úgy, amit akarnak, miként ma teszik. Lehet, kemény utópiának látszik ez pillanatnyilag, de egy világméretű jelenségre nem lehet kislapáttal és locsolókannával válaszolni. Mert az a bizonyos százhatvan-száznyolcvan milliárd forint csak ennyit ér és nem többet.