Ezek a gondolatok kavarognak bennem, miközben egy maturáló leánygyermek szülőapjaként meglehetős indulattal figyelem az ATV képernyőjén a szakszervezet gondterhelt vezetőjét. A rámenős riporternő arról faggatja: tényleg elfogadhatónak tartja-e, hogy a pedagógusok sztrájkjának következményeit az érettségiző diákok viseljék? A válasz természetesen igen, de persze ez nem az ő hibájuk. Naná, a lányomé! De hát ők még azt is javasolták, hogy a kormány halassza el a német érettségit három héttel, de hiába. Látott ő már diákot? Érettségizőt? Ha valaki nem tehet a válságról, az alacsony bérekről, a növekvő óraszámról, az adóemelésről - az a diák. De ők nem tudnak visszavágni - még szakszervezetük sincs.

A szakszervezeti guru életrajza szerint valaha tanár volt, vagy annak készült. Pedagógusnak lenni pedig hivatás. Hivatása nem lehet öncélú; annak értelmét munkája, hivatása alanya, a diák jelenti. Rá van utalva, hisz diák nélkül mi volna a tanár? Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor könnyű belátni, hogy amint orvos a betege, úgy tanár a diákja rovására nem sztrájkolhat. Derék szakszervezeteink ezt azonban másként gondolják; semmi se szent nekik; hivatás, diák, érettségi.

Közben a kétségbeesett műsorvezető alig leplezett indulattal próbálja felfedezni riportalanyában az embert (a tanárt, a pedagógust már ő sem keresi) - mindhiába, ez ma még egy röntgenorvosnak is komoly kihívást jelentene. Végül - látva a makacs könyörtelenséget - feladja. Búcsúzóul sikeres érettségit kíván a gyerekeknek. Riportalanya buzgón helyesel.

Mert úgy látszik, a pofátlanságnak ezen az estén nincs határa.

Sebes Andor

Budapest