"Hazavágta" a magyar felsőoktatást az utóbbi tíz évben a mindenkori kormányzat. A következmények csak évek múltán fogják bizonyítani, hogy felsőoktatásunkat tönkretették. Ebben a folyamatban a bolognai egyezmény (amit önmagában csak üdvözölni lehet!) eltúlzott szerepet kapott: arra volt jó, hogy visszaéljenek vele. A rövid, kétoldalas dokumentum ugyanis kizárólag a kétlépcsős képzés kérdésére szorítkozik, nálunk azonban ez új lendületet adott az átszervezéseknek - sok mindent szétvertek. Nem véletlenül bírálta öt egyetem dékánja egy konferencián a bolognai rendszert (Bologna-bírálatok a nagy egyetemekről, április 22.).

Kezdődött a tantervek, a tanulmányi szabályzatok átalakításával a negatív értelemben legliberálisabb amerikai mintára. A mobilitásra, a sokszínűségre való utalással szétzilálták a tanulmányi rendet. Azután folytatódott az igazgatás, az irányítás átszervezésével, a finanszírozási rendszer átalakításával stb. Mind Bolognára való hivatkozással. És mi a helyzet Bologna lényegével, a kétlépcsős képzéssel?

Az európai kontinensen elsők között voltunk a kétszintű, sőt a kétlépcsős képzés alkalmazásában is. Ugyanis hazánkban (is) már évtizedek óta kétszintű volt a felsőoktatás (egyetem és főiskola párhuzamosan), de néhány helyen (a vegyészmérnöki karokon) a rendszerváltásig kétlépcsős (soros) volt a képzés. A közlekedésmérnöki kar egyik szakán viszont kvázi-kétlépcsős képzés folyt: azok a hallgatók, akik a harmadik év végéig nem tudták letenni a szigorlatokat, záródolgozatot írtak, s üzemmérnöki oklevéllel távoztak. A többiek észre sem vették, hogy átléptek a második lépcsőbe. A mostani (merev) kétlépcsős képzés kialakítása előtt sehol, senki nem elemezte, senki nem értékelte a korábban létező, majd felszámolt kétlépcsős rendszerek tapasztalatait.

Nézegettem a legnevesebb angol műszaki egyetem (Loughborough) tanterveit: mint évtizedekkel ezelőtt, ugyanúgy ma is már az első évfolyamon oktatnak "objektumokat", vagyis olyan gépeket (pl. gépjárművet, repülőgépet), amelyek példaként szolgálnak a párhuzamosan oktatott alap- és alapozó ismeretek gyakorlati alkalmazásához. Az ilyen, konduktív felépítésű tantervekkel szemben az amerikaiak deduktív felépítésűek: először az általános elmélet, s ha még nem felejtették el a diákok, a végén arra építenek (?) nagyon kevés konkrét szakmai ismeretet. (A közlekedésmérnöki karon másfél évtizeden át alkalmazott kvázi-kétlépcsős tanterv természetesen konduktív volt - amit aztán a rendszerváltás elsöpört a vegyészmérnöki karok kétlépcsős képzésével egyetemben. Nem tudom, tükörbe tudnak-e nézni most azok az oktatótársaim, akik akkor minden erejüket a kétlépcsős képzés felszámolására fordították?)

A legfontosabb érvként a konduktív tanterv ellen azt hallottam, hogy a "túl korán oktatott" objektum túl korai szakosodást jelent. Végzetes tévedés. Az "objektum"-nak - legyen az gépjármű vagy szerszámgép - semmi kapcsolata nincs a hallgató képességeivel, hajlamaival, szellemi adottságaival. Az igazi szakosodást nem az objektum ("gyakorlóterep") kiválasztása, hanem a tevékenység jellege jelenti: tervezés, gyártás, üzemeltetés, kutatás, szervezés, oktatás stb. Az ebben való döntést kell halasztani addig a pillanatig, amikor a hallgató már látja, mihez van hajlama, tehetsége. Millió példa mutatja, hogy az egyetemen tanult "szakterületnek" nincs jelentősége a szakmai karrier alakulásában: a mi karunkon például egy professzor, aki repülőgépészként végzett, az autógépészet területén ért el kimagasló tudományos eredményeket, vagy autógépész professzor vezette a vasúti járművek tanszéket.

Lévai Zoltán

professor emeritus, BME gépjárművek tanszék