Még ha persze más történelmi körülmények között, de a friss kezdeményezés most is reakció és cél egyvelege. Reakció egy háborúra, az augusztusi orosz-grúz konfliktusra. De reakció arra is, hogy a franciák a Mediterrán Uniót favorizálnák és pénzelnék, míg mások a keleti kapcsolatok erősítését. A keleti partnerség svéd-lengyel ösztönzésre a tavaly augusztusi események hatására gyorsult fel. Ekkor rendelték hozzá a célt, hogy a keleti végeken rend legyen és nyugalom, demokratikus értékek mentén haladás és piacgazdasági bimbózás. Annak tudatában természetesen, hogy minél kisebb az orosz befolyás ebben a térségben, annál nagyobb az Európai Unióé. Lavrov orosz külügyminiszter, akit a prágai csúcs idején éppen Washingtonban udvaroltak körül, figyelmeztette is az EU vezetőit, az új keleti politikával ne húzzanak új választóvonalat Európában.

A prágai keleti partnerségi csúcstalálkozóra hat ország kapott meghívót: Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán. Az Európai Unió közös nevezőre jutott az alapvető célokat illetően, de megosztott az ütemterv kérdésében. Minthogy falat nem húzhat fel a keleti határokon, de egyelőre terjeszkedni sem akar, olyan programot igyekezett összeállítani, amely nem kezeli tömbként ezt a hat államot, mindegyiknek kedvezményeket és haladást ígér, de az EU felvevőképességének korlátai miatt tagságot semmiképpen. Az egyéni törekvésektől, a belviták és belvillongások kezelésének képességétől függ, milyen iramban közelednek az Európai Unióhoz a megnevezett hatok - társulási szerződések, energetikai megállapodások, a kívánatos jogállami intézmények kiépítése révén. Hosszú folyamat első állomása volt tehát a prágai csúcs, s ezt a részvevők listája is jól érzékeltette. Lukasenko fehérorosz elnök el sem ment, kormányfőhelyettest küldött, mert tudta, hogy őt magát nem látnák szívesen, s egyáltalán, a meghívást is élénk összezörrenések kísérték az unióban. Ukrajnában nem világos, kivel kellene tárgyalni, a grúz államfő megítélése enyhén szólva sem kedvező, Moldova pedig a vitatott választások után szintén feladta a leckét. De ez nem személyi politika, hanem Ostpolitik, azaz stratégia.

Ám, bármilyen egységes is az unió a célokban, nagyon is megosztott a kivitelezésben. Franciaország, Spanyolország, Olaszország és Nagy-Britannia nem a szokásos csúcsszinten vett részt a fórumon. Franciák és spanyolok eleve érdekeltebbek az unió déli orientációjának előmozdításában, London figyelme eleve nem terjed ki egyik irányba sem, míg az olaszok - és részben persze a franciák - az orosz kapcsolataikat, energiaüzleteiket féltik. Merkel német kancellár viszont elment Prágába, hogy figyelmeztesse a társaságot, a keleti partnerségi stratégia kimondja: annak alakításában Oroszország is részt vehet. Vagyis szó sem lehet újabb választóvonalról Európában.

A keleti partnerség a remény politikája, hogy az unió és Oroszország közé szorult térség az előbbi értékeit teszi magáévá. Jellemző módon a brit Guardian azt írta, hogy az EU megkezdte "vadkeleti" részének a betörését, bizakodásra okot adó fejleményekkel: örmény-török, örmény-azeri, grúz-déloszét közeledéssel. S a kérdés éppen az, lesz-e elegendő összetartó erő (nagytagországi elkötelezettség és kitartás) az uniós új Ostpolitik mögött, hogy az EU egyensúlyozni tudjon a keleti végeken áhított változások ösztönzése és a dédelgetett orosz viszony fenntartása között.