Spiró mint "érettségi tétel"
Tudnivaló, hogy Spiróval párhuzamosan szerepelt a feladatok közt Lázár Ervin egyik csodálatos novellájának elemzése is. Lázár Ervin 2002-ben szerepelt a két forduló közti nagyszabású Fidesz-gyűlésen, nyilvánosan is hitet tett a két nagy politikai tömb egyike mellett, ilyesmire Spiró sosem vállalkozott. Ettől Lázár Ervin még az maradt, aki volt, s aki ezért nem ismerné el írói kvalitásait, éppen olyan korlátoltan vélekedne, mint Bíró Zoltán. Az érettségi tehát "pártállás" tekintetében is kiegyensúlyozott, noha ez nem volna követelmény, egyik szerző sem pártpolitikai kérdésekről beszél. Az érettségi összeállítói azonban ismerik a mindent a "velünk van" és "ellenünk van" szempontjai szerint felosztó magyar közbeszédet, ezért még erre is figyeltek.
Ami a magyar írók külföldi népszerűségét illeti, tán nem a magyar történelemről beszél a Kis magyar pornográfia, a Termelési regény, a Harmonia Caelestis, a Javított kiadás, a Sorstalanság, a Kudarc, az Egy családregény vége, az Emlékiratok könyve, a Párhuzamos történetek? E könyvek szerzőinek nincs közük a magyar néphez? A mondatnak nyilvánvalóan semmi értelme nincsen, az indulati iránya viszont annál egyértelműbb és szégyenletesebb. Egyébiránt Spiró maga éppenséggel alig fordított szerzőink közé tartozik, sajnos.
Spiró Kossuth-díjjal jutalmazott nagyregényét, a Fogságot a közönség és a kritika egyaránt elismerte. Ez volt a negyedik nagyregénye. Írt még novellákat, irodalomtörténeti munkákat szlavistaként és anglistaként, magyar irodalomtörténeti esszéket (Hamvas egyik legkiválóbb értője), készített drámaátiratokat és dramatizált fontos magyar és világirodalmi epikai műveket. Ezenkívül több tucat dráma szerzője, nem egy közülük zajos színpadi siker volt, a magyarellenes közönség lelkesen fogadta őket. Eljött az ideje tehát, hogy a népet leváltsuk végre és kicseréljük ideológiailag megbízhatóbbra, melyet nem tévesztenek meg olyan marhaságok, mint dramaturgiai tudás, színpadi látás, érzékenység. Darvas József az 50-es években azt találta mondani egy írószövetségi közgyűlésen, hogy egyes elvtársak még mindig túlzott minőségi követeléseket támasztanak az irodalommal szemben, ami az egészséges ideológiai elköteleződés kárára van. Ideje volt, hogy a Magyar Hírlap is hasonló éberségre tegyen szert. Nem volt szép Spirótól, hogy 2005-re merte megírni a Fogságot, és így baloldali kormány adott neki Kossuth-díjat. Akinek "baloldali" Kossuth-díja van, nem szerepelhet az érettségiben.
Ez a betegesen gyanakvó, ostoba "gondolkodás" a magyar irodalom halálos ellensége, és ha igaz, hogy a magyar irodalom a magyar kulturális azonosság hordozója, akkor, bizony, gyalázatosan magyarellenes.
A Magyar Hírlap Spiró tekintélyes életművével egyáltalán nem foglalkozik, szóra sem méltatja, egyetlen versét idézi, a Jönnek címűt. Ez a szöveg a Mozgó Világban jelent meg huszonkét éve, és azóta a "magyarellenesség" állandó referenciája paranoiás és agresszív szerzők tollán. A vers szerintem nem igazán jó, a pillanat és a közlő orgánum kiválasztása bizonyosan nem volt szerencsés Spiró részéről, s bizonyos, hogy nem az értelmes beszéd lehetőségét segítette elő. Magyarellenesnek azonban csak az nevezheti, aki nem tud vagy nem akar olvasni. Ideje végre tisztázni ezt a kérdést. Ehhez szükség lesz némi verselemzésre, ami bizonyára szokatlan ebben a rovatban, de elkerülhetetlen, mivel ez a vers identitáspolitikai kérdéssé lett. Mindenekelőtt: Spiró nem írt soha "szarból jött magyarok"-ról, ahogy ezt "idézni" szokás. Ezt írta: "Jönnek a dúltkeblű mélymagyarok megint / Fűzfapoéták, fűzfarajongók / Jönnek a szarból". Fűzfapoéták, rajongók, olyanok, akik saját elégtelenségüket, kisiklott életpályájukat, sértettségüket stilizálják hazaszeretetté, kiknek hazaszeretete nem más, mint kollektivizált önimádat. Akik csak sajátjaikat tekintik magyarnak, és minden más értéket megkísérelnek elpusztítani, s a nemzeti kultúra számukra nem több, mint sértett gyűlöletük tárgya. Vagyis: nem "a" magyarokat veszi célba a vers, hanem egyfajta magyarságszemléletet. A "mélymagyarok" kifejezés Németh László hírhedt, sváb- és zsidóellenes tendenciáktól nem mentes, különben a maga módján, sajnos, briliánsan okos és sok helyütt pontos és éles könyvecskéjének (Kisebbségben) a leleménye. A vers - ezt a Magyar Hírlapnak nyilatkozó Bíró Zoltán, különben Ady-kutató - nem vette észre: Ady híres versének (Én nem vagyok magyar?) a továbbírása. A vers ugyanis a magyarság védelmében íratik, igen, magyar hazafias vers: "Nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek/ hogy bebizonyítsuk/ nem csak a szemetek tudnak magyarul". Meg kell menteni a magyar kultúrát, nyelvet, közös kincsünket azoktól, akik a nevében ágálva ellene törnek. Erre intenek bennünket, pár csenevészt a magyar kultúra reprezentatív alakjai, erre int az utcanevek csontujja. Ahogy Ady, ez a vers is azt kérdezi: ezek akarják nekem azt mondani, hogy én nem vagyok magyar? A lírai én felstilizálása, öntudata, a gesztusok mind Adyt idézik. Stílusimitáció és hazafias hitvallás ez a szöveg.
A "Trianonért" kitétel sem a trianoni fájdalom megértésének megtagadása. Az előző sorban az szerepel: "csámcsogva, hersegve szívnák a vért". A nemzeti sérelmeket követő újabb, önpusztító, eszelős agresszióról és öncsonkításról van itt szó, arról, hogy Trianon emléke a sérelmi politizálás, a neheztelés terepe lehet és lett is, sajnos, a két háború között. Arról beszélnek e sorok, hogy a frusztráció átfordulhat agresszióba, az önsajnálat önfelmentésbe, ez a viselkedés pedig, mint láttuk, újabb nemzeti katasztrófába torkollik.
De tagadhatatlan, hogy a vers hangvétele maga is kissé hisztérikus, a vers beleesik a csapdába, amit észrevesz, a vers beszélője is átadja magát a zsigeri gondolkodásnak, amitől óv, apokaliptikus víziókat vet papírra, kissé önsajnálóvá és önszeretővé, sértődötté válik. A vers valamelyest tényleg részévé vált a folyamatnak, melyet regisztrált. Ugyanakkor világos, hogy esendőségében is hazafias célzatú vers, nem gyalázza a magyarságot, s nem zárja ki Spirót a magyar kultúrából. Azért sem, mert ilyesmi nem is lehetséges, nem tudnánk lemondani ennyi értékről, miért is csonkítanánk meg önmagunkat. Azért sem, mert Spiró határozottan magyarnak tudja magát, ebben a problémás hazafias versében éppen úgy, mint másutt, sőt némely kérdésben, azt szokta mondani, egyenesen népi írónak, gondolkodónak számíthatna, úgy is tekint magára. Megtámadása olyan méltatlan, annyira ellentétes a magyar irodalmi kultúra elemi érdekeivel, amelynek megóvásáról, megóvásának lehetőségeiről beszél Spiró a szóban forgó feladatban, hogy becsületes magyar ember nem hagyhatja szó nélkül.
A szerző irodalomtörténész
