Arra kényszerítettek bennünk, hogy a Vörös templomtól [...] vonuljunk a kiserdőbe, abba a kiserdőbe, amire még gondolni is szörnyű, ahol nemzedékek szerelme bontakozott ki, csattant el első csók, mongyuk nekem is. Borzasztó volt! - emlékszik vissza Árpapa. (http://arpapa.nolblog.hu/)

Ipari tanuló voltam és mindig éhes, rákényszerítettek, hogy elfogadjam a virsli- és sörjegyeket, sőt bespájzoltam magamnak belőle egy rakással. Ocsmány módon telezabáltam magam, ittam a söröket, jó kedvem lett. Belekényszerítettek, hogy a Pestről jött művész urakat nézzem, akkor láttam Kazal Lászlót, és álnok módon még nevettem is rajta, a könnyem is kijött, nemhogy a sírástól tettem volna, és lennék ma büszke ellenálló! Aztán Várpalotán 1975-ben a dísztribünre vittek mint díszvendéget tiszthelyettes hallgatóként, szégyellem is a pofámat, mert rohattul büszke voltam erre is.

Szégyellem magam a tapolcai majálisok miatt, a Viszló völgyében tartották, a várostól öt kilométerre, a patak mellett. Undorító, ahogy a lányaim nosztalgiával gondolnak rá. Ott drukkoltak nekem, a kötélhúzó versenyen, ami a patak két partján zajlott, és nem átalkodtunk egy hordó sörért megnyerni minden évben, legyőzve a hirhedten kemény bányászokat, akikkel aztán együtt ittuk meg. Felháborító volt, hogy a helyi zenekart felpakolták egy teherautóra és kora reggel zenés ébresztőt tartottak, ha lett volna akkor ombudsman, takarodtak volna anyjukba haza, nem hangoskodtak volna, hogy ébresszék a pihenő proletárt.

Éljen május elseje, hogy rohadt volna meg! Tavaly több, volt katona ismerősömmel bementünk a négy éve üresen álló laktanyába, és megnéztük, hogyan pusztul, illetve pusztítják, mert akkor is vágták az erdőt, igazi majális. És mindig így fogok, soha többé nem megyek majálisra, ma is lesz a városomban, meghallgathatnám azt az embert, aki kivágatta az erdőt, elmondaná, hogy kiknek nincs lelkük, kik a nemzetárulók, és kik mennének, ha forradalom lenne. Én maradok, nincs hová menni, illetve van, elmegyünk egy arborétumba!

Éljen május elseje!