Az intenzív állattartás közgazdasági, állat-egészségügyi, környezetvédelmi és járványügyi előnyeiről, illetve hátrányairól könyvtárnyi elemzés, előrejelzés szól - ember legyen a talpán, aki "külsősként" azokból meg képes mondani, mi is lenne az igazság. Annyi egyértelműnek látszik, hogy több európai országra állattartási ügyben ki lehet tenni a "megtelt" táblát: a dunántúlnyi Dánia húszmillió hízóját már így is alig bírja el a helyi környezet. Ezért - és nem mellesleg pontosan a koncentrált járványveszély okán - már korábban felmerült, hogy talán hízhatnának azok az állatok máshol is. És most valóban "helyzet" van. Az öt évvel ezelőtti uniós csatlakozás egyik előzetes, jövőelemző dokumentumában szó szerint a következő olvasható: "Néhány nagy sertéstenyésztő országban (Hollandia, Dánia) az állatsűrűség olyan mértéket ért el, hogy a környezet terhelése felvetheti a termelés csökkentésének igényét. Ebben az összefüggésben felvetődhet a leginkább környezetterhelő fázis (a vágósertés-előállítás) bővítésének áttelepítése a csatlakozó országokba. Magyarországon a környezet még terhelhető... Ezért a termelés, illetve egyes kapcsolódó tevékenységek sajátos exportja prognosztizálható már a csatlakozás utáni első években is." Mikor ezt hét éve leírták, éppen némi felesleggel küzdött az ágazat, és a legnagyobb gond az volt, mi lesz a belépés után közvetlen támogatásban nem részesíthető gazdákkal, bírják-e majd az új versenyt?

Sokan nem bírták. Ma Magyarország - tíz éve a kezét törték volna annak, ki ilyesmit jósol - sertéshúsból hivatalosan "nyolcvan százalékig önellátó". A szűk három és fél milliós állomány a frisshús-ellátáshoz még éppen elég, de a feldolgozott árukhoz már kevés. Azokban most zömmel importhús van. Még hagyományos, nemzeti termékeink többségében is. Igen, kevés a nyesedék, a hazai szalonna. Nemhogy az exportban, de már a belső piacon is egyre nő a hiány okozta "szívólyuk", amit előbb-utóbb betöm valamelyik tőkeerős versenytársunk. Például az a holland, aki már vett három telepet, és már keresi melléjük a többit: harmincezer koca süldőit akarja itt hizlalni. Hogy értsük: ez nagyjából nyolcszázezer hízó - és nagyjából ennyi tűnt el az elmúlt másfél évben a hazai, főként kistermelői ólakból, az áruk meg a gazdazsebekből. Tud a holland számolni: otthon a környezetvédelemmel, trágyakezeléssel, miegyébbel kapcsolatos költségei a teljes árbevételének nyolc-tíz százalékát teszik ki, itt legfeljebb kettőt, a munkabérről, egyéb rezsiről nem is beszélve.

Nagy tehát a baj, de lehet még nagyobb is. A hazai sertéságazat próbálkozik, például olyan címkével hoznak forgalomba nyártól húst, amely arról tanúskodik, hogy az állat, amiből kimérték, nemcsak itt hízott, itt is született. Ez azonban egyelőre alig több a semminél. Átfogó ágazati stratégia nincs - hogyan is lenne, ha gazdák ezrei az éppen aktuális viszonyok között állítanak be hizlalni vagy éppen vágnak ki kocát az aljából.

A holland bizonyára mosolyogva szemléli ezt a sajátos vircsaftot. Betölti majd ő azt a hiányt - gyorsan és megbízhatóan.