Nem jó hír, de oktatási reformjának majd' minden elemével így áll a kormány. A csaknem másfél évtizede, több nekilódulással érvényre juttatott koncepció íve - papíron legalábbis - ma is logikus, a gyakorlatban azonban mozaikszerűvé töredezett. Hiszen hiába tudjuk, hogy mindennek megvan a maga jól megfogható oka, ha a képességek erőltetés nélküli kibontakoztatását célzó intézkedésekből például csak a felháborodás üti át az ingerküszöböt, hogy miért szól bele a kormány, hány kiló lehet az elemista táskája. A tempó lassítását, a mélyebb alapozást a társadalom az oktatás romló minőségeként érzékeli, az elvárást, hogy az iskola maga szabja meg, a helyi viszonyok és szükségletek fényében mit hogyan tanít meg, a pedagógusok tekintették cserbenhagyásnak. Így jutottunk odáig, hogy a nemzeti alaptanterv lehetőségekkel teli szabadsága közepette az intézmények többsége ma megkönnyebbülten követi a kerettanterveket.

Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy az íróasztalon megreformált közoktatásból az elméletben megújított felsőoktatásba való átlépést biztosító érettségi is az első váltónál lefutott a neki kijelölt vágányról. A cél ésszerű volt és nemes: mivel elvben az iskola bármilyen módon és ütemezésben taníthat, csak az a fontos, hogy a rendszer elhagyásakor mindenki tudja azt, amit tudnia kell. Ez a sokat emlegetett kimeneti szabályozás, az ellenőrzést pedig kétszintű vizsgarend szolgálja. Az alapszintű vizsga az előírt tudás megszerzését nyugtázza, az emelt szintű pedig azoknak a pluszismereteknek a meglétéről ad számot, amelyek a továbbtanuláshoz szükségesek. Egyszerű, nem? Ki az ördög gondolta volna, amikor a rendszert kitalálták, hogy az elméleti konstrukció épp a felsőoktatási intézmények szabotázsán bukik majd el?

Pedig ez történt, és mára az egyetemek igencsak abszurd helyzetbe kormányozták magukat. Egyrészről - tartva a többiek versenyétől és a diákokért kapható fejkvóta apadásától - nem követelik meg az emelt szintű vizsgát a hozzájuk belépni szándékozóktól, másrészről viszont elképesztő elánnal panaszolják fel a frissen felvettek ismereteinek hiányos, sőt minősíthetetlenül gyenge voltát. Mindeközben pedig úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mindössze két útja van a megoldásnak. Az egyik, hogy átalakítják a képzésüket, ahogyan azt már a bolognai rendszer bevezetésekor meg kellett volna tenniük: számolva a tömegképzés következményeivel, alapozásra és általánosabb ismeretek átadására szánni az első egyetemi szakaszt, és a mesterfokozatra hagyni a speciális ismereteket. A másik lehetőség pedig, hogy továbbra is ragaszkodnak a meglévő képzési szisztémájukhoz, viszont szigorúbban rostálják a jelentkezőket.

Az egyetemek, ez látható, a helyzet foglyai. Lépni már csak az állam tud. Ideje hát módosítani a felsőoktatási törvényt, és a felvételi feltételeként előírni végre a kötelező emelt szintű érettségit.