1. Az államháztartás egyensúlyhiányát a szociális célú túlköltekezés okozza.

2. Az ország azért van alacsony növekedési pályán már egy évtizede, mert az állam túl sokat vesz el a gazdaságtól, hogy aztán a sok elvett pénzt rossz hatékonysággal használja fel.

3. A gazdaságpolitika elsődleges feladata a befektetői bizalom megteremtése, hiszen csak a külföldi tőke beáramlásával lehet a gazdaság növekedését biztosítani. A bizalom előfeltétele pedig az államháztartás egyensúlyának helyreállítása, fenntartása.

4. A foglalkoztatottság igen alacsony szintje s a feketegazdaság magas aránya is a "magas adóterhelés következménye".

A megoldás kulcsa tehát eszerint a költségvetési egyensúly megteremtésében rejlene, ez pedig csak a költségek csökkentésével jöhet létre. Mi több, az egyensúly helyreállítása megköveteli a munkát és a tőkét terhelő adók és járulékok csökkentését, amelyet a fogyasztásra kivetett adók növelésével s 2010-től valamiféle ingatlanadó bevezetésével kell pótolni.

A mindezzel szemben eddig kifejtett ellenvélemények zöme a társadalom tűrőképességének határára hivatkozott és a terv igazságosságát, méltányosságát vitatta. Az alábbiakban ezeket a szempontokat mellőzve kizárólag az axiómák közgazdaságtani megalapozottságával foglalkozom. Ha ugyanis ezek tévesek, akkor a program kudarcra van ítélve, még ha a társadalom azt el is fogadja. Nézzük tehát.

Tényleg azért van költségvetési hiány, mert az állam túl sokat költ, vagy inkább azért, mert a gazdaság szerény teljesítménye miatt túl kevés a bevétele? Persze a kormánynak igaza van abban, hogy most ég a ház, és a tűzoltás javát, szinte egészét, csak a költségek csökkentésével lehet elérni. De abban nincs, hogy a növekedéssel elég lesz majd akkor foglalkozni, amikor a tűzoltásnak vége. A nemzetközi szakirodalom és tapasztalat (Lásd pl. William Easterly The Elusive Quest for Growth c. összefoglalóját) egybehangzóan azt mutatja, hogy növekedés hiányában nincs fenntartható egyensúly. A megszorítások hozhatnak egyensúlyt, de az egyensúly önmagában nem teremt növekedést. A kormány tehát - miként a Gyurcsány-csomag, a Bokros-csomag, vagy a Reformszövetség - fordítva ül a lovon. Először kellene részletesen végiggondolni és kidolgozni a növekedés stratégiáját, és aztán megfogalmazni azokat az intézkedéseket, amelyek azt megvalósítják. A megszorítások - növekedés hányában - csak további egyensúlyhiányt eredményeznek, amelyek aztán további megszorításokat tesznek szükségessé.

Tényleg azért van az ország alacsony növekedési pályán, mert az állam túl sokat vesz el a gazdaságtól, vagy azért, mert megfelelő gazdaságpolitika hiányában az ország elvesztette, feladta azokat az ágazatokat - például a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart - amelyek hagyományosan bizonyították nemzetközi versenyképességünket? A "befektetői bizalom" bérmunkáért összeszerelő gazdasággá silányította az országot, ráadásul olyan iparágakban, mint az autóipar vagy a szórakoztatóelektronika, amelyek, mivel alkonyukat élik, kizárólag a bérek visszaszorításával tudnak ideig-óráig talpon maradni. Közben figyelmen kívül hagyjuk a most kibontakozó és óriási növekedés előtt álló alternatív energiaipart, vagy a klímaváltozás beköszöntével egyenesen forradalmi horderejű tudományos és technológiai perspektívákkal rendelkező környezetvédelmet. A kormány elképzelésében a "versenyképesség" nem a versenyképes iparágak támogatását, hanem a kordában tartott bérköltségeket jelenti. Megfelelő gazdaság- és ágazatpolitika hiányában a magyar gazdaságnak nincs tartalma. A multik jönnek-mennek bér- és adószámításaik alapján, a honi vállalkozások pedig vagy az ő beszállítóik, vagy kétségbeesve kapaszkodnak azokhoz a piaci szegmenstöredékekhez, melyeket még nem árasztott el az import áru. De nincs összefüggés a még mindig figyelemre méltó magyar szellemi tőke és az egyre alacsonyabb hozzáadott értékű alapanyagokat előállító, illetve bérmunkát végző ipar, szolgáltatás és mezőgazdaság között, mert az országnak hosszú évtizedek óta nincs olyan gazdaságpolitikája, amely szellemi képességeinket összekötné adottságainkkal, valós képességeinkkel.

Tényleg a "magas adóterhelés" okozza a foglalkoztatottság rendkívül alacsony szintjét, vagy azoknak az ágazatoknak a felszámolása, amelyek a most tétleneket képesek lennének alkalmazni? Tényleg az itt-ott beillesztett ösztönzések, adóátszabások fogják érdemben javítani a foglalkoztatottságot, vagy az olyan ágazatok felkarolása, amelyek képesek a szerényen képzett munkaerőt felszívni? Az alulfoglalkoztatottság ugyanis nem az adóterhek következménye, hanem a szerény képzettségűeket foglalkoztató vertikumok szétveréséé. Ha bezárjuk a cukorgyárat, munkanélkülivé válik a cukorrépát termelő földműves. Ha bezárjuk a hűtőházakat, nincs szükség zöldborsóra. A termelési lánc mennél nagyobb részét tudhatjuk magunkénak, annál nagyobb - és magasabb szintű - foglalkoztatást tudunk biztosítani, és annál nagyobb adóbázist biztosító hozzáadott érték marad a magyar gazdaságban. Ezzel szemben a multik többnyire a termelési lánc kis részét hozzák ide, azt, amelyikben a bérmunka "versenyképessége" hozzájárul árrésük növeléséhez. Mivel az előző és a következő láncszem máshol van, jelenlétük az általuk foglalkoztatottakon kívül viszonylag kevés további munkahelyet teremt nálunk, a hozzáadott érték pedig az anyavállalat szintjén realizálódik. E tényezők súlyos gazdasági következményeit nem lehet kijavítani az adóterhelés ide-oda tologatásával.

Végül pedig, mi baj lenne a költségvetés hiányával, ha azt a belső megtakarítások vagy a külkereskedelmi mérleg többlete képes lenne finanszírozni? Semmi. A neoliberális válasz szerint - amit ez a magát szakértőnek nevező kormány is magáévá tesz - a legnagyobb baj vele az, hogy az állam, természeténél fogva, rosszul, míg a versenyszféra, természeténél fogva jól költi a pénzt, tehát mennél kevesebbet adunk az államnak, annál jobb. Miután kiderült, hogy a versenyszféra az elmúlt két évben rossz hitelek formájában elvesztette a világ öszszes államdeficitjének a kilencszeresét, ezt a választ az "ideiglenesen használaton kívül" felirat illeti. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nincs sem elégséges belső megtakarítás, sem elégséges külkereskedelmi többlet, a válasz nem a költségvetésben, nem a szociális kiadásokban, hanem a jegybank gyökeresen elrontott monetáris politikájában rejlik. Amíg ez a politika érvényben marad, a kormány intézkedései sajnos csak tovább rontják a helyzetet.

A szerző c. egyetemi tanár