A falu közepén patak csobog, mint minden ilyen felvidéki zsákfaluban, ahonnan csak egy irányba lehet közúton közlekedni. A másik irány a hegyoldal, az erdő, ahová a fonott háti kassal felszerelkezett falusiak gombát gyűjteni járnak, mert többek között ebből élnek. Az ilyen zsákfalu egyfelől Isten áldása, másfelől meg nem. Isten áldása az olyan városlakó embernek, aki alkalmanként látogat oda, és élvezi a csendet, a tiszta levegőt, a patakot, mindazt, amiben évszázadokkal ezelőtt még volt részünk, ma már azonban alig. Mert Irotán még erdei iskola is van, hogy a városi ember gyerekét ráébressze és megtanítsa valamire.

Ráébressze arra, hogy mi az, amit a városban nélkülöznie kell, és megtanítsa arra, hogy ezt a valamit, amit természetnek nevezünk, hogyan kell megismerni és megbecsülni.

Másfelől viszont: a falut elkerülik az utak, a befektetők, az iparosítás, röviden a merkantilista nyüzsgés, a munkalehetőség.

Irota az anyatermészet része. Még ma is!

A falu fölött gömbölyödő dombon mosolygó ortodox templomocska előtt szépen megfestett idegenforgalmi tájékoztató táblát olvashatni. Ebből az derül ki, hogy ez a vidék a Rákócziak birtoka volt, és a falu körüli erdőkben annak idején, tízezer sertés makkolt. Ez az információ megrendített. Tízezer sertés? És makkolt? Akkor ezek a sertések nyilván ridegtartású mangalicák voltak. Ezeket a kondákat kora tavasszal kihajtották a tízezer hektáros erdőségbe, mert ennyi disznónak ennyi kell, és Miklós napjáig (december 6.) be sem jöttek. Túrták a földet, ették, amit találtak, makkot, gyökeret, gombát, pajort... És télen, Tamás napján (december 21.) húst adtak cserébe. Elképesztő!

A mai állapot is elképesztő.

Ma ugyanis a falu körül kopárak a domboldalak. Rajtuk rissz-rossz földeken szántóföldi művelés látszik. Aminek nagy haszna nem lehet, hisz ehhez országunk más helyein sokkal jobb körülmények vannak, és ott is nehézségekkel küzdenek. Az erdőket kiirtották. Kellett a fa tüzelőnek, házépítésre, esetleg papírnak. De a művelet egyirányú maradt. Csak a kivágás, de nem a telepítés. Elgondolkoztam: mi lenne, ha ma is annyi volna itt az erdő, ahol tízezer sertés makkolhatna.

Hát először is, volna tízezer mangalica, ami már önmagában is jó dolog. Emellett azonban volna egy rengeteg erdőség, aminek számos előnye adódik: a dombok megmenekülnének az eróziótól, hatalmas mennyiségű faanyaggal lennénk gazdagabbak, ami jó anyagellátást biztosítana a hegyaljai kádármestereknek (már ha a tölgy kocsánytalan), temérdek erdőjáró turista látogathatna erre a tájra, gombából és erdei gyümölcsökből ipart lehetne teremteni, a sok erdei vad a vadászok seregét csalhatná ide, és legfőképpen a környék mikroklímája is megváltozna. Sokkal tűrőképesebb lenne, sokkal jobban csillapítaná az ingadozásokat, nem is beszélve a mai energiaválságos időket kivédhető fatüzelés lehetőségéről. És mindez mennyi munkaalkalmat adna!

Szóval ültessünk fát!

A faültetés olyasféle dolog, mint a teremtés misztériuma. Létrehozunk egy új életet, ami majd a javunkat szolgálja, amit magunk nevelünk, és ami később bennünket segít. Hosszú távú befektetés, stratégiai beruházás. Értékteremtés!

A faültetés persze jelképes kifejezés is. Jelképezi mindazt a tevékenységet - az ilyen irányú gondolkodást is beleértve - amely a jövőt szolgálja. Amit már nem magunknak szánunk, hanem gyermekeinknek, unokáinknak.

A hosszú távú gondolkodás nem könynyű dolog. Azt jelenti, hogy le kell mondanunk az azonnal hasznosuló jövőről. Aki erre nem képes, a fakivágást választja. Aki képes rá, az a faültetést.

Sokszor választották eleink a rövid távú megoldást. Kiirtották az erdőket, hogy faanyagot és termőföldet nyerjenek. Az eredmény: leomló hegyoldalak, lepusztuló, gyenge termőföldek, árvizek, iszaposodó folyómedrek, éghajlatváltozás. Lecsapolták a mocsarakat, hogy termőföldet nyerjenek (Hanság, Ecsedi láp, Szernye mocsár stb.). Az eredmény: rossz minőségű termőföldek, hatalmas műtrágyaterhelés, halfajok (réti-, kövi- és vágócsík stb.) eltűnése, ősi kultúrák elvesztése. Szabályozták a folyókat, gátakat és vízi erőműveket építettek rájuk, hogy hajózhatók legyenek, a városok mentesüljenek az árvizektől és legyen elektromos energiájuk, de nem telepítettek szennyvíztisztítókat. Az eredmény: a hajózhatóság és az árvízmentesség mellett iszaposodás, eutrofizáció, halfajok (pl. rajnai lazac, vágótok, dunai viza) eltűnése, az ivóvízbázis veszélyeztetése.

Mindez csak röpke érzékeltetése azoknak a hibás döntéseknek, amelyeknek ma is tanúi, részesei és szenvedői vagyunk. De nemcsak a hibás döntéseket szenvedjük meg, hanem a helyes döntések elmaradását is. Máshol is, nem csak Tokaj-Hegyalján.

Mondogatjuk: Hegyalja történelmi borvidéke kétszer is szerepel nemzeti himnuszunkban. Egyszer, mint "balsors, akit régen tép", másszor pedig emígy: "Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél".

Érdekes párosítás. Mindkettőből részünk van ma is. Csak sajnos a nektárból kevesebb.

Hajlamosak vagyunk a balsorsot hibáztatni. Tokaj-Hegyaljáról szólva az utóbbi időben gyakrabban. Legutóbb Pallagi Ferenc sorolta el történeti hűséggel azokat a csapásokat, amelyek Hegyalját sújtották. Próbáljunk meg egyszer sorsanalízis és a kórtörténeti leírás mellett állapotfelmérést is végezni és kezelési javaslatokat is tenni.

A világörökségbe való befogadás, azaz 2002 óta, a Tokaj-hegyaljai borvidéken sorra jöttek létre magánberuházásból vendéglők, szállodák, panziók (pl. Magita hotel/Erdőbénye, Mádi Kúria/Mád, Degenfeld Hotel és Szőlőbirtok/Tarcal, Oroszlános Borvendéglő/Tállya, Bártfai Udvarház Panzió/Tállya stb.), sőt a Béres Szőlőbirtok és Pincészet is Erdőbényén és a Palota Borház Tállyán, hogy csak a nagyokat és ismertebbeket említsem. De számos kisebb is keletkezett. Ma már pl. Tállyáról elmondható, hogy kulturált környezetben és körülmények között képes egyszerre kb. 200 szállóvendéget fogadni. De ilyen állapotok vannak más faluban is. Nem történt azonban elegendő kedvező változás a szőlőművelés és borászat terén. Még mindig sok a parlagon levő I. és II. osztályú szőlőterület, melyek betelepítését több dolog is akadályozza. Az egyik a telepítések állami támogatásának hiánya, a másik a pénztőke hiánya, a harmadik a tokaji borok eladhatóságának lassú javulása, az állami marketingsegítség szinte teljes hatástalansága stb. Baj van még mindig a szőlőművelési és borászati kultúrával is. Ma is vannak olyan felvásárlók, akik szüret idején már 14-15 cukorfoktól átveszik a termést, ami Tokaj-Hegyalján szentségtörésnek számít. Ma is vannak olyanok, akik már szeptember közepén szüretelnek, alacsony cukorfokkal, s az ilyen gyenge minőségű, de nagyobb hozamú termést cukorral, vagy mustsűrítménynyel javítják. Úgy tűnik, balsorsunkat időnként magunknak faragjuk.

Ennek ellenére az idegenforgalom örvendetesen növekszik, s én ebben látom ennek a borvidéknek a kilábalási útvonalát. Hiszen nincs jobb annál, mint amikor a vevő helybe jön a borért és az ételért. És itt lenne szükség összehangolt állami szabályozásra és támogatásra. Ma bármilyen támogatás kiírása, annak az érdeklődőhöz való eljutása, a pályázat megírása, nyomon követése, majd a finanszírozás és az adminisztráció a lehető legbonyolultabban van meghatározva. El tudnék képzelni olyan szabályozást, hogy akik idegenforgalmi beruházást hoznak létre Tokaj-Hegyalján, azt az adózatlan nyereségükből tehessék meg, beleértve az ingatlanvásárlást is, az ne kerüljön bele az adóalapba vagy leírható legyen az szja-ból.

El tudnám képzelni, hogy azok a vállalkozások, amelyek műszaki-technológiai fejlesztést végeznek szőlészeti-borászati tevékenységükben, amiből piacfejlesztés remélhető, azt adózatlan nyereségükből tehessék, az ne kerüljön bele az adóalapba.

Vagy: az elnyert pályázatok állami előfinanszírozása sávosan valósuljon meg a kkv-k számára, azaz az elvégzett beruházás minden pl. 5 millió forintos teljesítménye után történhessen elszámolás és kifizetés (ezt az előleget jelzálogosítani lehetne az állam biztonsága kedvéért).

Vagy: Tokaj-Hegyalja legyen idegenforgalmi és borkulturális tekintetben különleges gazdasági övezet, ahol a fenti kedvezmények alapján létrejött beruházások pl. 3 évig adómentességet élveznek.

El tudok képzelni még olyan államilag fenntartott tokaj-hegyaljai pályázati hivatalt is, ahol folyamatosan adnának tájékoztatást a hegyaljai szőlőtermelőknek a pályázati lehetőségekről, segítséget nyújtanának a pályázatok megszerkesztésében, nyomon követnék annak folyamatát és segítenének a megvalósítás adminisztrációs munkájában is. De azt is el tudnám képzelni, hogy a tokaj-hegyaljai borok minőségét már a szőlőtermés felvásárlásánál elkezdjék állami szabályozással védelmezni.

Közraktári lehetőséget is létre lehetne hozni a hegyaljai borok számára.

Ezeket mind azért tudom elképzelni, mert jól emlékszem arra, hogy az etyeki borvidéken a filmipari beruházásokat végző nagyvállalkozókat és külföldi partnereiket a magyar állam éveken át 20 százalékos adókedvezménnyel segítette, amivel Etyeken, de Fóton is egy-egy "Cinecittá" jött létre.

Azt azonban miként lehet elképzelni, hogy egyazon megtermelt értéket hatféle adó sújtson. Márpedig a tokaj-hegyaljai borokat sújtja: TÁNYA, áfa, iparűzési adó, környezetvédelmi termékdíj, marketinghozzájárulás, ingatlanadó. Erre jön még a borászati tevékenységet nehezítő jövedéki szabályozás, mintha a borászok méregkeverők lennének.

Egyszóval, sok mindent el tudok képzelni, de azt már nem, hogy Tokaj-Hegyalja bora és borászai áldozatul essenek az állami szűklátókörűségnek, szűkmarkúságnak, hozzá nem értésnek, tehetetlenségnek és a Világörökségből való kilépéssel fenyegetőzők zsarolásának.

Ne engedjük fáinkat kivágni!

Tavasz van, ültessünk fát!

A szerző a Tokaj-hegyaljai Történelmi Borút Egyesület - Tállya tiszteletbeli elnöke