Civil vagyok a pályán, nem ún. sportmama - egy sport után élénken érdeklődő fiúgyermek édesanyja. Két írást is olvastam a Sportkórházról a Népszabadságban (Orvoslázadás a Sportkórházban, március 20., Döntésre várnak a Sportkórházban, március 30.), de tapasztalataim merőben eltérnek annak a tíz orvosnak a véleményétől, amit a kórház főigazgatójáról, Berkes Istvánról megállapítottak.

Gyermekem sántítani kezdett. Elment orvoshoz. Nem is egyhez. Kórházról kórházra küldték. Egyik helyen a manduláját akarták kivenni, a másikon a bokáját gondolták megműteni. Teltek-múltak a hónapok, senki nem mondott egyértelmű diagnózist, fiam már járni is nehezen tudott. Már túl voltunk egy híres természetgyógyászon is - eredmény semmi. Egyre nehezebben viseltük a helyzetet, és a tehetetlenséget, amelyben kínlódtunk.

Ekkor egy ismerős megkérdezte: jártunk-e a Sportkórházban? Ha boka, akkor Berkes dr. - szólt a javaslat. Néhány vizsgálat után megtudtuk, mi a probléma, mi ennek az oka, és milyen megoldási lehetőségek vannak rá. Mindkét lehetőségnek (műtétnek) ismertették az előnyeit és a kockázatát is. Dönthettünk, melyiket választjuk. A műtétet hónapokon át utókezelés, gyógytorna, rendszeres utóellenőrzés követte. Mindezt olyan lelkiismeretesen végezte a főorvos úr - aki szinte mindig „futólépésben" közlekedett a műtő, az osztálya és a járóbeteg-rendelés között -, hogy csak a legnagyobb elismeréssel tudunk szólni róla. Nemcsak az ő személyes hozzáállása volt abszolút pozitív, hanem az osztályán tapasztalt rend, udvariasság, figyelmesség is feltűnt.

Fiam azóta meggyógyult, ismét sportol. Saját sportkórházi tapasztalatunk alapján így csak az juthatott az eszembe: a rend és a fegyelem biztosan sokakat irritál. Esetleg azokat, akik ennek alá kellett hogy vessék magukat. Pedig színvonalas gyógyítómunkát csak ott lehet végezni, ahol rend és rendszer van. Nagyon sajnálnánk, ha a kórház belső hatalmi harcainak egy ilyen orvos és az általa fémjelzett színvonalas gyógyítómunka áldozatul esne.

Dr. Jankó Veronika
Budapest