A függőség ára
A magyar oktatási rendszer erősen szelektív, szegregált, így jelentős tényezője a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének. Az ezt erősítő társadalmi igényeket szolgálják ki a nevelési tanácsadók (és a szakértői bizottságok) a bennük dolgozó szakemberek tudtán és akaratán kívül, nemritkán a pozitív diszkrimináció szándéka ellenére - pusztán a struktúrában elfoglalt helyüknél fogva. Szervezeti függetlenségük megszüntetése tovább erősítheti az eddigi trendeket. A nevelési tanácsadók önállóságának biztosítása tehát nem egy szűk szakmai csoport kívánsága, hanem társadalmi érdek.
Az egyesület tiltakozása arra alapult, hogy a nevelési tanácsadóba a "normál populációhoz" tartozó gyerekek járnak, míg az EGYMI sajátos nevelési igényű tanulók ellátására szakosodott. Ha az enyhe vagy átmeneti tanulási nehézséggel küzdő gyerekek ellátása egy gyógypedagógiai intézmény épületében történik, a szülők félreértelmezhetik gyermekük állapotát, súlyosabbnak ítélve azt a valóságosnál. Az érvelés tényleges problémára mutat rá, de a helyzet ennél bonyolultabb.
A mélyszegény, a halmozottan hátrányos helyzetű és a roma gyerekek felülreprezentáltak a gyógypedagógiai iskolákban. Ha a nevelési tanácsadó ott székel, a magasabb társadalmi státuszú, jobb szociokulturális helyzetben lévő szülők nem szívesen viszik oda gyermekeiket fejlesztőfoglalkozásokra vagy pszichológiai vizsgálatra. A gyógypedagógiai jellegből fakadó félreértésen túl azért sem, mert idegenkednek az ilyen "szegények iskolájától". Az EGYMI épületében lévő nevelési tanácsadó szakemberének néhány esetben a szülők (burkolt vagy olykor szélsőségesen előítéletes) megnyilvánulásaira, megjegyzéseire reagálnia kell. Az ebből fakadó feszültségek semmiképp sem segítik a vizsgálat optimális légkörének kialakulását, és csak reménykedhetünk, hogy a szülő és a szakember nézeteinek különbsége vagy éppen azonossága nem mutatkozik majd meg a szakvéleményben. Mert a szakember is ember.
Az összevonás akkor is ugyanolyan súlyos gondot jelent, ha az EGYMI részegységei külön épületben kapnak helyet. Bár a törvény szövege szerint szervezeti és szakmai tekintetben önálló intézményegység a nevelési tanácsadó, a gyakorlat sok esetben felülírja a törvényt.
Két intézmény létezik hazánkban, amely egy gyermek közoktatási jogi helyzetét módosíthatja: a nevelési tanácsadó és a szakértői bizottság. A nevelési tanácsadó feladata a tanulási, magatartási, beilleszkedési nehézség (TMB-státusz) megállapítása és annak meghatározása, hogy a gyermek egy vagy két főnek számít-e az osztály- vagy csoportlétszám szempontjából. Ha a nevelési tanácsadó döntésképtelen vagy súlyosabb problémát, sajátos nevelési igényt (SNI-státuszt) feltételez a gyereknél, a szakértői bizottság vizsgálatát kezdeményezi. A TMB- és SNI-státuszú tanulók oktatására szánt többlettámogatásról a mindenkori költségvetési törvény rendelkezik. Az oktatási intézmények számára fontos, hogy megfelelő számú és közoktatási jogállású tanulóval rendelkezzenek, más esetekben pedig érdekeltek abban, hogy a besorolások révén megszabaduljanak egy-egy gyerektől.
Neményi Mária kutatásai - a közoktatásról szóló éves jelentésekkel egybecsengően - már évekkel ezelőtt rávilágítottak arra, hogy a szakértők társadalmi igények (az iskolai szegregáció igényének) kielégítésére törekednek, vagy legalábbis nem állnak ellen annak. Erőss Gábor több tanulmányában érvel amellett, hogy az SNI- vagy TMB-besorolás státuszfüggő, és leginkább az apa iskolai végzettsége által meghatározott. Felhívja a figyelmet arra, hogy a nevelési tanácsadók és a szakértői bizottságok sokszor a legjobb szándékkal is újratermelik a szegények kedvezőtlen "iskolapiaci" pozícióit (korlátozott továbbtanulási lehetőségeit, magas lemorzsolódási esélyeit).
Gyógypedagógiai intézmények a szakértői bizottságok szakvéleménye alapján iskolázhatnak be gyerekeket. A legutóbbi rendeletmódosítás óta [14/1994 (VI. 24.) MKM-rendelet 12. § (3) bekezdés] csak szigorított feltételek mentén, alapesetben a nevelési tanácsadó vizsgálati eredményének megszerzése után fordulhat egy oktatási intézmény a szakértői bizottsághoz, ahonnan egy újabb szűrést követően kerülnek a tanulók egy szintén az EGYMI-ben lévő gyógypedagógiai intézményegységbe. Ha a nevelési tanácsadó szűrője jó és alapos, elnéptelenedhet a gyógypedagógiai iskola. Az EGYMI vezetője, ha egyben a nevelési tanácsadó igazgatója is, vajon ilyen esetben is biztosítani fogja a tanácsadó szakmai függetlenségét, vagy előfordulhat, hogy befolyásolni igyekszik egy-egy gyermek besorolását?
Minden olyan esetben, amikor a nevelési tanácsadó vagy a szakértői bizottság valamely közoktatási intézmény szervezeti egységeként működik, felmerül a függetlenség problémája. A pedagógiai szakszolgálatokról szóló újabb rendeletmódosítási tervezet még inkább az intézmények közötti határ elmosására törekszik. A Nevelési Tanácsadók Egyesületének honlapján már olvasható a tiltakozás, miszerint a tanácsadó nem lehet más közoktatási intézmény része.
A kiszolgáltatottságot nem enyhíti, inkább fokozza, ha általános iskolához, óvodához vagy középiskolához rendelten működnek a nevelési tanácsadók, ahol az iskola igazgatója vagy az óvoda vezetője a tanácsadó szakembereinek munkáltatója is. Erőss Gábor felmérései szerint a pedagógusok a tanulók közel 40 százalékát tekintik valamilyen szempontból problematikusnak, tehát az intézmények finanszírozási érdekeitől függetlenül is jelentős a nyomás a gyerekek különleges státuszúvá minősítésére. Nem zárható ki, hogy a munkáltató, az összevont, többcélú oktatási intézmény vezetője az iskola/óvoda érdekei szolgálatában latba veti befolyását a megfelelő számú és státuszú tanuló biztosítása érdekében a közoktatási kategóriákba sorolás, az iskolaérettségi vizsgálatok, a magántanulóvá nyilvánítás kapcsán. A jelenlegi szervezeti struktúra és a friss szabályozási elképzelések a TMB- és SNI-státuszú tanulók számának ugrásszerű növekedéséhez és a szegregációs nyomás további erősödéséhez vezethetnek.
Amennyiben az oktatáspolitika célja valóban a szegregáció felszámolása és az esélyegyenlőség biztosítása, meg kellene akadályoznia az egymással érdekviszonyban álló intézmények közös igazgatású megszervezését.
A szerző pszichológus
