A Parlament még annál is csodálatosabb volt, mint ahogy azt elképzelte. Feszítette mellét a nemzeti büszkeség, ahogy sorra járták a hatalmas, díszes termeket, de annyira feszítette, hogy majd' lepattantak pitykék öreg dolmányáról. Egy idő után azonban egy mélyebbről jövő feszítő érzés is kezdte hatalmába keríteni. Figyelt is erősen, hátha észreveszi valahol a vécére utaló feliratot, de úgy látszott, elhagyta a szerencséje.

A csoporttól akkor maradt le, amikor próba szerencse benyitott egy félreeső helyiségbe, de ott csak takarítószereket talált. Mire visszaért a folyosóra, nyomát se látta a többieknek. Így aztán egyedül kezdett bolyongani az épület végtelen, kihalt folyosóin abban reménykedve, hogy előbb-utóbb csak az útjába kerül a helyiség, ahol könynyíthet magán.

De csak nem került. Került viszont egy atyafi, aki gondterhes arccal jött szemben a folyosón, hatalmas iratcsomóval a hóna alatt. Béla bácsi megszólította:

- Adjisten! Bocsánat a zavarkodásért, de vóna egy problémám...

- Csak egy?! - kacagott fel keserűen a jóember. - Nekem százezer problémám van! - tette hozzá, meglengetve az iratcsomót.

Béla bácsinak hirtelen zavarában nem jutott eszébe, hogyan is emlegetik a cifra pesti úri népek a budit, ezért próbálta illedelmesen megkerülni a témát:

- Könnyítenem kéne, ha tetszik érteni, mire gondolok - és még csippentett is huncutul a szemével, hogy kétség se legyen szándékai felől.

- Könnyíteni?! - kerekedett el az atyafi tekintete. - Éppen most? A legnagyobb válságban? Tisztában van maga a helyzettel?

- Egyelőre tisztában vagyok - magyarázta türelmesen Béla bácsi -, de ha nem tudok könnyíteni, akkor hamarost már nem leszek tisztában.

- Tudja maga, mi az a recesszió? - kérdezte a jóember.

Béla bácsi nem tudta, de úgy gondolta, hogy ez csak szecessziós retyó lehet, mivel épp az imént hallotta az idegenvezetőtől, hogy az épület szecessziós stílusban épült. Az egyszerű paraszti észjárás néha csodákra képes.

- Én ne tudnám? - kérdezett vissza magabiztosan. - Éppen az a feltett szándékom, hogy a recesszióban könnyítsek.

- A kellős közepén?

Béla bácsi ezen egy kicsit elgondolkodott:

- Őszintén szólva, én nem a kellős közepére gondoltam. De ha csak ott lehet, akkor nekem ott is jó - tette hozzá kellő rugalmasságot tanúsítva a cél érdekében.

Közben a folyosón egy másik ember is feltűnt, szintén nagy rakás dossziéval, és hasonlóan gondterhelt ábrázattal. Csatlakozott hozzájuk.

- Hová igyekszik, bácsikám? - kérdezte kedélyesen.

Az öregnek hirtelen eszébe jutott a helyes kifejezés:

- Tudja, ahová a király is gyalog jár!

- A plenáris ülésre?

Béla bácsiéknál a célra mindig is egyszerű deszka ülés volt rendszeresítve, de így belegondolva nem tartotta lehetetlennek, hogy ebben a puccos országházban nem csak deszka van, hanem plenár is. Ezért aztán lelkesen bólogatni kezdett.

- Akkor menjen végig a folyosón, és a végén forduljon balra! - igazította el az újonnan jött ember, majd hozzátette: - De figyelmeztetem, a miniszterelnök éppen ezekben a percekben pakolja ki odabent a saját csomagját a képviselők előtt!

- A képviselők előtt?! - jajdult fel az öreg.

- Csak a dolgát végzi - vonta meg a vállát az újonnan jött. - Utána meg a miniszterek üléseznek a kabinetben.

- Kabinetben? - húzta fel a szemöldökét az öreg.

- Kabinet az magyarul fülkét jelent. Mellékhelyiséget - segített az értelmezésben a másik dossziés.

Kövér verítékcseppek kezdtek gyülekezni az öreg homlokán. Az elmondottak alapján eléggé reménytelennek látta a helyzetét.

- Ebből bajok lesznek - jegyezte meg. - Én már nemigen bírom tovább a szorongatást!

Közben újabb emberek tűntek fel a folyosón, és kérdezgették, mire fel a csoportosulás.

- Az öregnek elege van a megszorításokból - magyarázta valaki, -, könnyíteni akar, és ki szeretné pakolni a saját csomagját.

- És nem fél attól, hogy felpuhul majd a csomagja? - kérdezte valaki a tömegből.

- Kemény lesz, és fájni fog! - jósolta Béla bácsi.

Egymás után záporoztak rá a kérdések:

- És a folyó ügyekkel mi a helyzet?

- Együtt intézem a csomaggal.

- Mi lesz az állampapírokkal?

- Én az egészségügyi papírokban bízok a legjobban.

- Adókulcsok?

- Csak adják már ide nekem a kulcsokat, a többi az én dolgom!

Az emberek a folyosón helyeslően összenéztek, egyetértőleg bólogattak. Végül bevették Béla bácsit az új kormányba, mert akkor és ott éppen nagy hiányában voltak a minisztereknek.

Hogy az eredeti problémáját sikerült-e végül megoldani, azt egyelőre nem tudjuk, de meg fogjuk kérdezni a kormányszóvivőtől.