A szerző szociológus

Van egy egészen egyszerű magyarázata annak, hogy miért harapózott el nálunk a körbetartozás, a késlekedő fizetés, avagy akár a fizetés megtagadása. A gyávaság miatt. Nem az a gyáva, aki tartozik (az pofátlan), hanem az, akinek tartoznak, s aki ennek ellenére nem lép. Nem lép, mert a fizető van erőfölényben, s mindig lehet apellálni a jóindulatára, a későbbi újabb megrendelésére, el lehet fogadni az indokait, hogy nehéz neki stb. Rövid távon megéri meghunyászkodni, hogy aztán a végén ennek már mindenki csak a hátrányait érezze. Amikor a végén lázadunk, rendszerint már késő, noha összefogva még későn is volna értelme.

De a magyarok, amikor bátrak is, bután bátrak. Mindig mindent magunk akarunk megoldani, dúlunk-fúlunk, ha nem fizetnek, netán még be is olvasunk, aztán elegánsan távozunk tudomásul véve, hogy nem is fognak. Ettől a szélhámos még szélhámosabb lesz, akinek meg tartoznak, tényleg nem tud fizetni a neki dolgozónak, meg minek is fizessen, amikor vele is szórakoznak. A bosszú továbbcsurog, a pszichés feszültség csökken, és a magyar kibabrál a másik magyarral, ha már jobbat nem tud.

Ennek a demoralizáló össznépi játéknak az oka nem a gazdasági válság, de annak hatására még jobban kirajzolódik. Az a gyanúm hogy nemcsak azok nem fizetnek, akiknek nincs pénzük (sőt!), hanem azok, akiknek van. Éspedig azért nem, mert úgy ítélik meg, hogy ezt itt lehet, ez itt normális.

A fogyasztói civilizáció a fizetési kötelezettségek betartásának etikájára épül. A kapitalizmus hajnalán még csak a vallásos hittel rendelkezők mertek egymással üzletet kötni, később azonban az üzlet profanizálódott. Ma a nyugati demokráciákban a fizetési pontatlanság olyan etikai vétek, amit semmivel sem lehet kimagyarázni. Nincsen mentő körülmény, likviditási nehézség, gazdasági válságra való hivatkozás.

A piac csökkenését előre lehet látni, a vállalatok rendre ennek megfelelően lépnek is, elküldik a dolgozókat, vagy rövidített munkaidőben foglalkoztatják őket, de hogy a ledolgozott munkaidejük ne legyen kifizetve, vagy hogy a beszállító számlája ne legyen kiegyenlítve, az elképzelhetetlen. (Az persze elképzelhető, hogy néhány külföldi cég itt, a végeken megengedi magának, amit Nyugaton nem engedne meg.)

A posztszocialista térségben állítólag nálunk fordult elő a legnagyobb arányban már a válságot megelőzően is a számlák késedelmes kiegyenlítése. Állami szinten is előfordult, hogy közalkalmazottaknak, tűzoltóknak, egészségügyieknek, rendőröknek nem fizették ki a túlóráikat. Önkormányzatok késve, vagy egyáltalán nem továbbították a pénzt a pályázatok nyerteseinek, alvállalkozóik pedig már évek óta hozzá vannak szokva a pontatlan kifizetésekhez. Már a rendszerváltás után megesett, hogy például a közszolgálati televízió riportereinek a közszolgálati tévé nem tudott vagy nem akart fizetni, s talán nem is véletlenül. A piaci szférában elsősorban az építőipar ismert a körbetartozásról.

Egy közintézmény vezetője személyesen tagadhatja meg a kifizetést, míg a vele szemben pereskedő, ha nyer is, az intézménytől kapja a kártérítést. A furfangos magyar vezető rájön, miként szabadulhat meg a nemkívánatos kollégától, beosztottól, versenytárstól. (Tudok példát rá, hogy egy polgármester szabadult meg így a közösség pénzén politikai riválisától.) Ezekre a "problémamegoldásokra" a hatalomban lévők az évek során véletlenszerűen találtak rá, s mivel az állam rossz példát mutatott, a közösség meg nem büntetett, hát egyre jobban rászoktak a nem fizetésre.

A nem fizetés a gazdasági válság hatására most úgy terjed szét, mint a legyengült szervezetben a betegség. Az első védekező reakció ezzel szemben a jogos bizalmatlanság. A szerződések nem elégségesek, kell a fedezet, és még az üzleti partner múltjának sem árt utána nézni.

A másik védekező módszer a környezet megváltozása volna. Olyanra, ahol nem fizetni egyenlő a piacról való kiiratkozással, ahol a nem fizető a társadalom felháborodásával találkozik, s rögtön lecsap rá a hatóság, ahol a hopponmaradottak érezhetik a közösségi szolidaritást. De épp ezek a kulturális tényezők azok, amelyekben az individualitás, a magányos megoldások keresése nem sokat segít, a bírói gyakorlat pedig inkább a magánembereket sújtja, ha adósságaikat nem tudják törleszteni, nem pedig azokat, akik nem fizetnek bért. (Ami logikus is, hiszen a nem fizető nagyvállalatnak van pénze ügyvédekre.)

A gazdaságélénkítő csomag részeként felmerült - megvalósul-e, ki tudja? -, hogy az önkormányzatoknak kötbért kell fizetniük, ha késlekednek. Mert a fő késlekedők új demokráciánkban a közintézmények voltak, pont azok, amelyeknek példát kellett volna mutatni. A minap egészen arcátlan ajánlattal a Megyeri hidat építő 400 vállalkozás elé álló Ganz Acél Zrt.-vel szemben is ki kéne találni valamit. S ki kell találni minden magánszemélynek is. Tanulmányozni kell a módszereket, például a számla lejártakor azonnal figyelmeztetni a partnert. Semmire nem lehet rálegyinteni, pontosan kell vezetnünk kintlevőségeinket stb.

A nem fizető társadalomnak megvan a maga pszichológiája. Első lépés a felfelé hízelgés és az önbecsapás: érdekünkben áll hinni munkaadóink rendességében, érdekünkben áll saját magunkat hitegetni. Ahol meg mi tartozunk, ott is megjelenik egy téveszme, miszerint az illető vállalat, személy megérdemli, hogy most éppen ne fizessünk neki. Minél kevésbé kell félni tőle, annál inkább "megérdemli". A nem fizetés voltaképp hatalomdemonstráció, a hatalom kommunikációjának új formája. Mindig a felül levő teheti meg az alul lévővel, hogy nem fizet, fordítva nem érdemes kísérletezni, mert az ember az egzisztenciájával vagy akár az életével játszhat. A nem fizetős játékot játszó demokráciák erősen hierarchikusak. Szimmetrikus viszonyban nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy kiszúrjunk a másikkal. A nem fizetés kultúráját az alul lévők nem tudják fenntartani. Nekik kikapcsolják az áramukat, ők megfagynak, vagy másként kerülnek fizikai veszélybe. A nem fizető kultúrát csak a gazdagok és a bürokraták képesek fenntartani.