A lean japán kiötlői abból indultak ki, hogy felesleges az az erőforrás, amelynek befektetéséből közvetlenül vagy áttételesen nem származik érték. Felesleges pl. egy gyáron belül olyan útvonalat megjáratni a félkész termékekkel, amelynek nincs funkciója; felesleges három gépet üzemeltetni kettő helyett, ha a kettő ki tudja elégíteni a megrendelők igényeit; felesleges túl nagy raktárkészleteket felhalmozni, hiszen csak lekötik a pénzt; és, ami azt illeti, felesleges olyan termékeket előállítani, amelyeknek nincs piacuk.

Bár a világgazdasági recesszió nem az ún. reálgazdaságból indult ki, a reálgazdaságnak is köze van hozzá, hisz globálisan hitelekből fedezte a viszonylag alacsony hatékonyságát. Különösen igaz ez Magyarországon, amely triplán megszenvedi a válságot, mivel az triplán romlott környezetben érte.

Először is a magyar gazdaság európai mércével még ma is alacsony hozzáadott értéken működik, ami szorosan összefügg a rossz gazdasági szerkezettel és a beszállítói típusú ipari-technológiai színvonallal. Vérmesebb elemzők ezt félperifériás helyzetként jellemzik. Magyarországon még ma is túlnyomórészt olyan termelés folyik, amely nyugatabbra (a magasabb munkaerőköltségek miatt) már nem lehetne nyereséges, vagyis nem igaz az a mítosz, hogy Magyarország integrálódott volna az európai gazdaságba. Integráltnak az olyan gazdasági szerkezetet nevezhetjük, amely alapvetően megrendelői és nem beszállítói státusú, és ezért nem lehet egykönnyen megrendíteni - szemben a mienkkel.

Másodszor: A magyar termelő- és szolgáltatóipar gerincét kitevő cégekre minden jellemző, csak a leankultúra nem. A hazai gazdaság ugyan maga mögött hagyta már a szocialista tömegtermelésnek megfelelő gondolkodást, de nem távolodott el tőle nagyon messzire, és most valaminő funkcionális köztesség jellemzi, amely kétféle szélsőségben jut kifejezésre. A gazdasági szervezetek egyik, talán legnagyobb része a megrendelő mindenáron való eseti - de ami a lényeges: az irracionalitás határát súroló, alacsony megtérülésű, vagy egyenesen veszteséges - kiszolgálását tekinti kiindulópontnak.

A másik részük kifejezetten nem megrendelő- (fogyasztó-) barát működési szempontjai viszont túlnyomórészt saját magukra - saját profitcéljaikra, anyavállalatuk elvárásaira vonatkoznak. Egyiküket sem irányítja olyan öntudatos (lean) üzleti kultúra, amely pontosan megszabja egy gazdálkodó szervezet hatékony üzemeltetésének elveit, és megbízható értékként mutatja fel az így kialakított szervezetet a megrendelőknek és a fogyasztóknak, amelyet aztán ők is meg fognak becsülni. Így aztán nem csoda, hogy a magyar gazdálkodó szervezetek közül viszonylag kevés képvisel önmagában is értéket.

A harmadik tényező: gyenge és végtelenül pazarló közigazgatásunk. Az ország versenyképtelenségének ismert okai közül talán a közigazgatás korszerűtlensége orvosolható a legnehezebben, mivel az országra jellemző mentalitásbeli problémák jelennek meg benne erőteljesen. Ahogy egy termelő környezetben nem érdemes addig harmadik gyártósort venni, ameddig az első kettőn legyárthatók a megrendelések, addig a közigazgatásban is vétek fenntartani olyan hivatalokat vagy előírni olyan, a fogyasztónak közvetlenül vagy közvetetten pénz- és időpocséklást jelentő rutinokat, amelyeket egyébként kellő koncepcióval és akarattal ki lehetne szűrni.

Amennyire igaz a (most lemondatott) Rick Wagoner vezette General Motorsra, az AIG-re és más gazdálkodó szervezetekre, hogy a fogyasztók és a környezet elé helyezték a menedzsment hatalmi és presztizs szempontjait, annyira igaz a magyar államigazgatásra is, hogy önmaga változatlan fennmaradását, javadalmazását és korrupciós potenciálját előnyben részesíti a fogyasztók (az állampolgárok) szempontjaival szemben.

A szolgáltató államtól nagyon messze járunk. Ahol - egy teljesen köznapi példával élve - a cégvezetőnek nem elég a cégbíróságon bejelentenie az adatváltozásokat, hanem ezt minden államigazgatási szervnél külön-külön szűk határidőn belül meg kell tennie, igazgatási díj megfizetése mellett, a cégbíróságon többszörösen kifizetett közhiteles cégkivonatok benyújtásával (mi mással), ott a cégvezető nem mondhatja, hogy az állam szolgálja őt a méretes adóterhelés fejében. Azt mondhatja csak, hogy az állama folyamatosan (és olykor a saját jogszabályaival ellenétesen) parazitaként szívja azok vérét, akik eltartják és fizetik az igazgatási luxust.

A magyar közigazgatásban dolgozók létszámát egyes vélemények szerint felezni, harmadolni is lehetne. Ehhez át kellene (mert lehetne) szervezni a folyamatokat, újra kellene gondolni és egyszerűsíteni az állami funkciókat, korszerűsíteni a képzést. Mindennek számtalan előnye lenne. A közigazgatásból elbocsátottak nyilván nem terhelnék az állami költségvetést, viszont végre rászorulnának arra, hogy piaci tudás után nézzenek, és produktív munkához lássanak, ami hallatlanul meg tudja növelni egy ember kreativitását, és általában jót tesz mindenkinek. Jót tenne az állampolgároknak is, ha látnák, az államnak van koncepciója önmagára vonatkozóan is. Kevesebb lenne az időfecsérlés és jobb a közérzet az országban, és persze kevesebb pénz tűnne el kézen-közön, több maradna értelmes dolgokra.

A dolgok összefüggenek. A szolgáltató állam olyan mentalitást feltételez, amely a polgárok idejét és kreativitását értéknek tartja. Olyan kultúrát feltételez, amelyben a közérdek vitán felül a magán- és szektorérdekek felett áll. Olyan erkölcsöt propagál, amely a termelőmunkát, csakúgy, mint a pihenést és a regenerálódást értéknek tartja, és egyikből sem akar méltánytalanul elvonni. És mindennek nyilvánvalóan olyan államban kell megtestesülnie, amely saját célját nem önmagában, hanem a fogyasztók kiszolgálásában látja. Nem ördögtől való tehát, hogy az állam tanuljon a korlátozott gazdasági racionalitás modelljeiből. A "lean"-államot pedig a civil társadalomnak kell kivívnia, mert csak az ő érdekében áll. A magyar állam, ahogy most van, a bambák luxusa, akiknek egyébként lassan nadrágra sem telik.

A szerző filozófus, tanácsadó

- Vaú!... Gyorsan, főnök! Megint találtam valakit, akivel létszámcsökkenthetjük a struktúránkat!