Az iskolák ismételt államosításáról
A szerző oktatáskutató
Ez a probléma jóval súlyosabb annál, hogysem ágazati ügyként kezeljük.
Hiller István oktatási és kulturális miniszter február végén bejelentette: az esélyegyenlőtlenségek csökkentése érdekében lehetővé teszi, hogy a 2010/2011 tanévtől az önkormányzati iskolák állami, azaz minisztériumi fenntartásúakká váljanak. Az ajánlatát később kiterjesztette az óvodákra és a bölcsődékre is. Ez a javaslat a közszféra átrendezésére vonatkozik, az önként vállalt állami közfeladatot magukra vállaló egyházi és a piaci alapon szervezett iskolákat nem érinti. Sőt Hiller hangsúlyozta, hogy a közszférán kívüli oktatás státusza nem változik. Az önkormányzatok a jövőben a "maguk akaratából" - ha gondolják, ha már nincs hozzá pénzük - lemondhatnak kötelező feladataik ellátásáról, és átadhatják iskolájukat (természetesen az ingatlannal együtt!) a minisztériumnak. A miniszter szerint a kormányzati fenntartású iskolák növelni fogják az esélyek egyenlőségét, hiszen a számukra készíttetett kerettanterv egységesíti a képzést s garantálja az oktatás színvonalát.
Talán véletlen, talán nem, hogy a kormányzattal egy időben javasolta az ellenzék oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán volt miniszter az egyik ellenzéki napilapban annak a lehetőségnek a megteremtését, hogy egy kistelepülés, ha úgy dönt, adhassa át az iskolafenntartás feladatát az államnak, mert az oktatás léte és minősége nem függhet az önkormányzat csődjétől. Itt sem az oktatásról van szó csupán, a hanem a jól ismert város-falu különbség pártpolitikai értelmezéséről.
A Pedagógusok Szakszervezetének álláspontja szerint a tanulók esélyeiben mutatkozó különbség fő oka a pénz: a gazdag és a szegény önkormányzatok lehetőségei közötti különbség. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a tehetősebb - városi - önkormányzatok többet költenek az oktatásra, s lám, jobb is a minőség, mint a szegény falusiakban. Szerintük ez a baj forrása. Nyilván nem a szegénység egyenletes elosztására gondolnak. ami könnyen bekövetkezhet -, hanem éppen ellenkezőleg, mindenki legyen egyformán gazdag, ami elég valószínűtlen versenyelvű piacgazdaságban. Hiszen céljuk az állam egyetemleges felelősségét kifejező oktatásfinanszírozás, ezért támogatják mindkét miniszter központosító javaslatát.
Vélhetőleg a szakszervezetek körében formálódó elképzelések jelennek meg a miniszteri-minisztériumi politikában: a közszférát mentesíteni akarják a piaci szféra gazdasági válságától (13. havi fizetés, béremelés követelése, elbocsátási tilalom elérése), sőt a közoktatásban a korábbi évtized folyamatos növekedési pályáját is fenntarthatónak vélik az újcentralizációval. Mintha két országban élnénk: van egy vergődő piacgazdaság kilátástalan helyzetbe kerülő családokkal, és van egy, a csökkenő GDP-ből helyzetét megőrizni, megerősíteni szándékozó (oktatási) közalkalmazotti szféra, amelyben nincsen se gazdag se szegény.
A tavaly márciusban tartott "szociális népszavazás" sikere jelenik meg az oktatáspolitikában: oldja meg a központ hatalma, hivatalának szakmaisága, bőséges és igazságosan elosztott pénze a helyi szinten jelentkező egyéni problémákat. A politika láthatóan örömmel venné magára e terheket, holott segíthetné a helyi hatalmat is a problémák megoldásában. De nem teszi.
Úgy látom, hogy az oktatási miniszterek érvei hamisak. Feltehetőleg más, általam nem ismert motívumok húzódhatnak meg a háttérben. Nézzük ezeket a tarthatatlan érveket.
Szektorsemleges finanszírozás?
Hiller István javaslata szerint a minisztériumi fenntartású volt önkormányzati iskolák finanszírozásának forrása éppúgy 100 százalékosan a költségvetés lenne, mint a 364 feladatellátási helyet fenntartó egyházi iskoláé. Ugyanazt a pénzügyi helyzetet élvezhetnék, mint a 98 "központi költségvetési szervként" nyilvántartott iskola.
Kérdéseim: Miért nem terjeszti ki a minisztérium a közoktatás 100 százalékos finanszírozását az önkormányzati szférára is? Miért kell ehhez minisztériumi fenntartásba venni az iskolákat? Mennyiben eredményezne ez egyenlőséget a jól finanszírozott minisztériumi és önkormányzati iskolák között?
Talán sokak előtt ismert, hogy iskoláik fenntartását a pénzügyileg megnyomorított önkormányzatok egy része az egyházaknak ajánlja fel és nem az államnak, mert azt nem teheti. Oda fordulnak, ahol több közpénzből gazdálkodhatnak, és önként vállalt feladatokat látnak el kiváló minőségben. Érdekes (vagy inkább furcsa?), hogy a világnézetileg semleges közösségi iskolák egyháziakká válnak, ahonnan a legnagyobb eséllyel lehet felsőfokon továbbtanulni, s ez nyilván befolyásolni fogja a jövő értelmiségének világnézetét...
Ha jól értem, a miniszter úr állami, világnézetileg semleges alternatívát állítana az egyházi iskoláknak, helyesen. Csakhogy nem a köz- és az egyházi szféra elkülönítésében gondolkodik, hanem a minisztériumot kívánja versenyhelyzetbe hozni. Ahogy elhangzott a Közoktatás-politikai Tanács ülésén: az önkormányzatok mindkettőt választhatják, természetesen szabadon.
Holott a minisztérium megakadályozhatná az iskolák világnézeti alapú privatizációját is. Jól tudjuk, hogy a Kereszténydemokrata Párt az egyházi iskolák fenntartói szerepének növelését és a valláserkölcs és a hit oktatását szorgalmazza a világnézetileg semleges közösségi iskolákban is.
Magyarázatot kíván az is, hogy az esélyek egyenlőségét mennyiben növeli, ha a kötelezően ellátandó feladatokat a központi és önkormányzati területen másképpen finanszírozzák. Az önkormányzatok meghatározó hányada a közoktatási törvényben előírt kötelező állami feladatokat mindeddig teljesítette, finanszírozta, az egyenlőség pénzügyi területen többnyire teljesül. Ennél többre azonban egyre kevesebb önkormányzat vállalkozik, sőt a korábbi években adott többletszolgáltatásokat is folyamatosan vonják vissza a fenntartók. Ennek oka a forráshiány és nem az oktatásellenesség, bár szakmai-szakszervezeti, szülői-tanulói szempontból annak tűnik.
Aligha várható, hogy az államosítás után az ország költségvetéséből a jelenleginél több jutna a közoktatási szférára pusztán azért, mert vannak minisztériumi fenntartású iskolák. Ha nem változik meg a pénzügyi tervezés logikája és technikája, akkor továbbra is az Oktatási Minisztérium fogja előkészíteni a költségvetésről szóló törvényt. Az önkormányzatok ugyan mitől kapnának többet?
Sőt az önkormányzathoz eljutó fejkvóta összege bizonyosan csökkeni fog, hiszen a minisztérium az ágazati pénzek nagyobb hányadát az általa fenntartott iskoláknak juttatja. Az önkormányzati rendszerrel párhuzamosan, újonnan kiépítendő, magas színvonalú tanügy-igazgatás felállításának és működtetésének a költségeiről sem feledkezhetünk meg! A csökkentett fejkvótát az önkormányzatoknak a jelenleginél többel kell majd kiegészíteniük, ha tartani akarják a régi színvonalat, ezért a helyzetük tovább romlik.
Szó sincs tehát az esélyek egyenlőségének megteremtéséről! Valójában a minisztériumi fenntartás kikényszerítéséről beszélhetünk, hiszen a tudatosan alacsonyan tartott fejkvóta iskoláik "önkéntes" átadására sarkallja az önkormányzatokat.
A tanítás tartalma
Hogy mit tanítanak az iskolában, az alapvetően a tantestület döntésétől, vagyis az iskolában uralkodó erőviszonyoktól, a pedagógusok kulturális felfogásától függ. Az önkormányzat csupán a javaslatok pénzügyi és jogi feltételeit vizsgálhatja, a tartalmáról szakértői véleményt köteles beszerezni. Az iskola testének a gondozása az önkormányzatok dolga, de a lelke, ami miatt az iskolákat érdemes fenntartani, az iskolákban és a minisztériumban dolgozó pedagógusok ügye.
A központban pedagógus szakemberek állítják össze a szabályozó erejű Nemzeti Alaptantervet. Ez műveltségi területeket és nem tantárgyakat határoz meg, az utóbbiak kialakítása és a rájuk szánt időkeret meghatározása a tantestület döntésétől függ.
Társadalmunk rétegkultúrájának kiművelése nagyrészt a szakmailag autonóm iskolán múlik. A tantestület döntésétől függ, hogy az iskola melyik társadalmi rétegnek milyen oktatási programot kínál. A szülők pedig választhatnak közöttük. A pedagógusok többnyire a középosztály felé tájékozódnak, elismertséget saját rétegüktől várnak. A mai jogi és pénzügyi rendben így cselekednek ésszerűen, miért is figyelnének az iskolájukon túlmutató szempontokra. Természetes tehát, hogy nő a rétegek közötti távolság. Már a kezdet kezdetén lehetett látni, hogy így lesz, de sajnos azt is, hogy majd az önkormányzatokat okolják ezért.
Közismert, hogy a szabad választásokon alapuló önkormányzatokat eddig tudatosan távol tartották az oktatás tartalmi kérdéseitől. Olyannyira, hogy még a helyi iskolarendszer tartalmi összehangolásának a jogát sem kapták meg, csupán a szerény hatékonyságú minőségbiztosítás lehetőségével élhetnek. A közoktatásról szóló törvény 103. § szerint a fenntartó a nevelési, illetve pedagógiai program jóváhagyását akkor tagadhatja meg, ha az nem felel meg a közoktatásról szóló törvényben előírt követelményeknek és olyan többletfeladatokat tartalmaz, amelyekhez a feltételek nem biztosítottak.
Nem csoda, hogy egyazon településen is összevethetetlenek az iskolák programjai, következésképpen nagy és befolyásolhatatlan a különbség közöttük. Ha az önkormányzatok összehangolhatnák a helyi-térségi iskolarendszerek pedagógiai programjait, csökkenne az iskolák közötti különbség és növekedne az esélyegyenlőség.
A térségi önkormányzati koncentrációt kellene erősíteni a központi bürokratikus szabályozás kiépítése helyett.
A központi költségvetési finanszírozás, a minisztériumi fenntartás bizonyíthatóan nem biztosítja az esélyek egyenlőségét. A kompetenciamérés eredményei szerint (www.kir.hu) hatalmas különbségek vannak a közel száz, központi költségvetési szerv által fenntartott iskola teljesítményei között. Tehát a központi költségvetésből fenntartott iskolák léte önmagában nem garantálja az esélyek egyenlőségét.
Ugyanakkor Magyar Bálint volt miniszter a Népszavának adott nyilatkozata szerint nem alaptalanul tart attól, hogy az önkormányzatok a helyi középosztály érdekeit kiszolgáló iskolákat tartják meg, s a nem ilyeneket adják át a minisztériumnak. Következésképpen intézményesül az egyenlőtlenség: az állami iskolák a szegényeké, a peremre szorultaké lesznek, az önkormányzatiak pedig az elitéi.
Hiller miniszter úr szerint a minisztériumi iskolákban "egységes kerettanterv és pedagógiai rendszer alapján garantálhatjuk majd az átjárhatóságot és a minőségi oktatást. Ugyanakkor helyi szinten a pedagógusközösség tanszabadságát megtartva alakíthatja ki a tantervet". (Mondandónk tekintetében másodrendű, hogy a kompetencia, azaz nem ismeretalapú oktatás uralkodó koncepciója alapján eleve értelmetlen átjárhatóságról beszélni.)
Iskolafenntartók közül egységesítő kerettantervet eddig csak a katolikus egyház készített iskolái számára; egyértelművé téve, hogy mi a katolikus közoktatás tartalma, kultúrája. Helyesen, mert éppen ettől lesz világnézeti tekintetben azonos iránya a képzésüknek. Hiller miniszter úr hasonló technikai eszközt választott, de csak az állami-közösségi feladatot ellátó iskolák egy körére vonatkozóan. Csak a minisztériuma által fenntartott iskolákban teremtené meg az esélyek egyenlőségét, aminek az előmozdítását az egységességet növelő tantervi szabályozástól várja. A szintén kötelező állami feladatokat ellátó önkormányzati iskoláknak azonban egységesítő tantervet nem írna elő.
Talán célszerűbb lenne a kötelező közfeladatot ellátó minisztériumi és önkormányzati (public) és a non-public (egyházi, alapítványi, vállalkozói) fenntartók között meghúzni a határt. A nem állami iskolák lényegüknél fogva különböznek, más célokat és esélyeket kínálnak a felnőtt életre. Kérdés, hogy hozzájuk képest az állami irányítás alatt álló iskolák mennyire képesek egyenlő műveltséget teremetni a többség számára.
Ezért lenne lényeges a közösségi oktatás, azaz a központi és az önkormányzati fenntartású iskolák keretei között a közműveltség egységességéről, tartalmáról elgondolkodni. Valójában mi is volna az a műveltség, amit minden gyermeknek állampolgári jogon meg kellene kapnia, amiért érdemes a tankötelezettség állami kényszerét fenntartani. Miből is állna az a közműveltség, melynek általános volta mindenki érdeke? Például abból, hogy tudjanak az emberek olvasni, számolni, ismerjék a demokrácia szabályait, az állam és az egyház elválasztásának ésszerűségét, a racionalitás hatalmas erejét és efféléket. Ebben kell egyenlőséget teremteni és nem az iskolák fenntartásában.
Talán a közoktatási rendszer alsóbb szakaszában a tananyag nagyobb mértékű egységessége szolgálná az iskolai tudásban megszerezhető egyenlőséget. A felső felében pedig, ott, ahol az iskolák a munkaerőpiaccal, a felsőoktatással találkoznak, ahol a gyerekek már sorsukért felelős felnőttként élhetnek, természetesen nőnek a különbségek, mint minden versenyelvű piacgazdaságban. Azt gondolom, hogy az egységesítő, esélyegyenlőséget teremtő tantervekről való döntés helye valóban a központban van, de a helyi érdekeknek teret adó, a munkaerőpiacot követő oktatás tartalmára vonatkozó mérlegelés joga az önkormányzatokat és az iskolákat illeti meg.
Az ideológiai kontroll veszélye
Ha a centralizáció korlátlanul kiterjedne az oktatás tartalmára is, azaz egységes közműveltséget kívánnak teremteni minden közösségi iskolában - miként Hiller miniszter úr javasolja -, azzal formálisan valóban növelhetnék az esélyek egyenlőségét, hiszen mindenki ugyanazt kapná. (Bár a rendszerváltás előtti egységes állami oktatás egyenlőtlenségeit már akkor is sokan elviselhetetlenül nagynak tartották.) Ám ennek nagy ára van: növekszik az állami ideológiai befolyás ereje az irányától függetlenül. A tervezett szabályozás lehetővé tenné ugyanis, hogy a (bármelyik párt irányította) minisztérium műveltségfelfogásának és értékrendjének, világnézetének követése valamennyi állami fenntartású iskola kötelező feladata legyen - ellensúlyok nélkül. Vagyis az iskolák eddigi szakmai autonómiáját számolná fel a tervezet, s dilemma elé állítaná a pedagógusok szakmai és szakszervezeteit: lemondjanak-e szakmai autonómiájukról a bármilyen irányú, de egységesítő közműveltség megteremtése érdekében.
Ha a központosítást javasló miniszter urak terve megvalósul, akkor várhatóan az egészségügyi és szociális szférában is megerősödik az államosítás szándéka.
Mérlegelendő, hogy a hatalommegosztáson alakuló közviszonyok fenntartása fontosabb-e az oktatási ágazat, a szakszervezetek és politikai támogatóik által képviselt rövid távú érdekeknél. Persze tudjuk, a válság éveiben mindig a demokratikus berendezkedés politikai intézményei kerülnek veszélybe...
