A szerző orvos

Kétségtelen, hogy az egészségügy működik, és közismert alkalmazkodóképességével biztosítja a betegellátást. Megítélhető ez két oldalról is szélsőségesen. Egyfelől lehet hivatkozni a szakma magas szintű etikájára, másfelől némi cinizmussal ki lehet jelenteni, hogy persze élni kell, továbbra is a paraszolvencia működteti a rendszert. A két látszólag távoli megközelítés nagyon is harmonizál egymással, együtt igaz.

Mi akkor a gond?

A népszavazás elsöpörte a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, amelyek pedig jól-rosszul, de feltétlenül indokoltan fejezték ki azt a trendet, hogy az egészségügyi költségrobbanás miatt kiegészítő forrásra van szükség az ellátásban. Így maradhat meg a szolidaritás elve is. Lehet más megoldás is, de egyelőre világszerte ez a legjellemzőbb: a szolgáltatást igénybe vevők hozzájárulása jelenti a többletforrást.

Persze a vizitdíj ellen szavazva végső soron egy támogatással nem bíró, de csökönyösen erőltetett egészségpolitikára mondtak nemet a polgárok, a sajátosan politizáló Alkotmánybíróság segedelmével. Beváltak a borúlátó jóslatok. Hiába kötötte meg az MSZP a kompromisszumok - inkább rossz alkuk - egész sorát, hiába eszelték ki a több-biztosítós modell helyett a kezelhető többpénztárost, a népszavazás eredménye nemcsak az egészségügyi reformnak nevezett erőlködést, hanem a kormánykoalíciót is elsöpörte. A tárca elmúlt évi vezetésének józan, kollegiális, adott esetben a tűzoltást is vállaló stílusa viszonylagos megnyugvást teremtett a korábbinál - a gazdasági világválság miatt - lényegesen nehezebb körülmények között.

Fontos a kompromisszumkészség is. Csak a példa kedvéért. Felmerült, hogy a több-biztosítós modell esetén kötelező Egészségbiztosítási Felügyeletet szüntessék meg, miután nem jött létre ez a rendszer. Kétségtelen, hogy az előző vezetés egyik olyan intézkedése volt ez, amely bizonyította elszántságát - figyelmen kívül hagyva a szakértők többségének a véleményét. No meg a törvényi helyzet is más sorrendet kívánt volna. Mégis egyet kell érteni azzal a megközelítéssel, hogy vizsgáljuk meg, nem lehet-e reális, fontos szerepe az egybiztosítós-kiegészítő biztosításos rendszerben is a felügyeletnek.

Nagyobb baj, hogy vigasztalóim vélelme ellenére nem látszik elmozdulás azok gondolkodásában, akik felbomlasztották a koalíciót. Valójában érthetetlen, hogy a "versengő biztosítók" eszméje hogyan kerülhetett ismételten elő, főként éppen az MDF-es EP-lista élére ugrott Bokros Lajos dolgozataiban. Nem kell magas fokú képzettség annak belátásához, hogy a lakosság öregedése és az egészségügyi költségrobbanás kizárja a magánbiztosítók árversenyét. A népszavazáskor rejtetten ezt a modellt utasították el, mindenki belátta, hogy ezt követően nincs szükség még egy referendumra. Az egykori pénzügyminiszter viszont, mintha mi sem történt volna, mondja a magáét. Elbizonytalanítva jó javaslatainak a hatását is. Mert a kilencvenes évek derekán is a Bokros-csomag gazdasági elemei - vámpótlék, csúszó valutaárfolyam - voltak hatékonyak, a humán szféra fenyegetettsége inkább kontraproduktív volt.

Jellemző csúsztatás az egészségügy pazarlását emlegetve arra hivatkozni, hogy a tb-alapok hiányát az állam pótolja. Mégis a technokraták ragaszkodnak a tb-alapok felügyeletéhez, mert ezek sokat jelentenek az államháztartás likviditásában. A valóságban a hiányzó bevételek zömét a nagy állami cégek - a MÁV, a BKV... - adósságai tették ki, nem az egyéni "potyautasok".

Az eredeti koalíciós megállapodásban nem szerepelt a több-biztosítós modell bevezetése. Csak utalás volt későbbi vizsgálatára. Molnár Lajos miniszter lemondásakor sajnálatos árukapcsolásként jelent ez meg az új egyezményben. Már eddig is sokba került ez az ötlet a kormánynak is, a népnek is. És az sem derült ki, miért ragaszkodik hozzá szinte mágikusan néhány híve a valódi reform helyett. Ami a reform szakmai elemeinek - gyermekegészségügy, kardiológia, onkológia - a továbbvitelét, a szerkezeti átalakítás folytatását, a szolgáltatók versenyét, a kiegészítő biztosításokat jelenti.

Azért is nagy kár az elvesztegetett két évért, mert közben a gazdasági-pénzügyi világválság beköszöntével a túlélés lett a cél. Jellemzővé váltak a rossz alkuk a "gazdaságilag még racionális, társadalmilag még elviselhető" megfontolások jegyében. Gyurcsány-csomag, reformszövetségi csomag, Bokros-dolgozat, Bajnai-program... ezek vetélkednek a politikai piacon. Annak idején Rákosi és Gerő elvtársak - több mint fél évszázada - egyszerűbben fogalmaztak. Ne együk meg a holnap aranytojást tojó aranytyúkot. A béreket huszonegy, az árakat száz százalékkal emelték meg. Túléltük. Azután jött a máig ható "zseniális" vulgármaterialista gondolat. Csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk. De hát a termelésben is az alkotó ember a kulcsszereplő. Nem zárhatók ki természetesen teljesen a humán szférát érintő megszorítások, minden rendszer javítható, de az államháztartási egyensúly megteremtésében a hangsúlynak a gazdasági intézkedésekre kell kerülnie (áfakulcsok, ingatlanadó stb.).

A rossz alkuk nem vezetnek sehová.