Végtére is alig néhány hete csak, amikor Gyurcsány Ferenc egy 18o milliárdos, tíz (hajdanán kommunista, ma zömmel uniós) ország javát szolgáló különleges segélykeretet kért az EU-tól, még a vélt (visegrádi) szövetségesek is azzal "hajtották el", hogy ne mossa össze országának gondjait az övékével, nekik semmiféle segítségre nincs szükségük, Magyarország ne kolduljon olyanok nevében, akik erre nem kérték fel.

Mielőtt bárki is elfogultsággal, netán cinizmussal vádolna, nyugtázni kell, hogy a lengyelek húszmilliárdja más természetű "segítség" (arrafelé hangsúlyozzák: nem segély, hanem segítség), mint ami Magyarországnak jutott. Ez az IMF új pénzügyi terméke, amely az arra legérdemesebbeket célozza meg az ún. feltörekvő gazdaságok világában. Neve: "rugalmas hitelkeret". Eddig egyedül Mexikónak jutott belőle (47 milliárd), most pedig Lengyelországnak. Ez a hitel, avagy segítség a bizalomépítést szolgálja olyan viszonylatokban, ahol a gazdaság viszonylag szilárd lábakon áll, a költségvetés és a fizetési mérleg úgyszintén, mivel azonban "olyan a világ, amilyen", megérdemlik a nem mentő-, hanem segítségövet.

Ennek örülni kell. De higgyék el: kicsi az a különbség, ami a magyar és a lengyel esetet egymástól elválasztja. Hogy a lengyelek jobb állapotban voltak és vannak, mint mi, semmi kétség. Elhiszem Rostowskinak, az Európa-szerte tisztelt pénzügyminiszternek, hogy az IMF nem akart mást, mint az arra érdemes lengyelek bizalomindexét növelni. Ám annak, hogy a "rugalmas hitelkeret" lehívása semmilyen előfeltételhez nincs kötve, azaz nekik, velünk ellentétben, nem kell takarékoskodniuk (megszorítaniuk), jelentőséggel nem bír. Mi is úgy jutottunk hozzá a 25 milliárdunkhoz, hogy csak a már előre bejelentett költségvetési fegyelmet kell (kellene) tartanunk. A lengyelek húszmilliárdja egyébként hajszálra ugyanazt a célt szolgálja, mint a mienk. A valutatartalékok növelését (jócskán), ebből adódóan a nemzeti valuta spekulációkkal szembeni védelmét, helyzetének stabilizálását, végül, de nem utolsósorban az adósságszolgálat költségeinek csökkentését. (Az IMF-pénzből sokkal olcsóbb törleszteni, mint a ma nem is igen elérhető szabadpiaci hitelekből.) Mi következik ebből? Látszólag ugyan más, valójában ugyanabban a cipőben járunk, aminek döntő oka. hogy a külpiaci pénzforrások, ideértve a működőtőke-beruházásokat is, elapadtak.

Lehet, hogy ezzel a nagy hitellel Lengyelország "gyémántfokozatú adós" lesz, mint illetékes minisztere mondja, mi pedig legfeljebb "vasfokozatúak", de az imént említett apadás, dugulás az unió keleti felén mindenkit érint. A válság elől nincs menekvés, aki mást mond, hazudik. Rostowski miniszter korábban jelzett is néhány kemény problémát, például a lengyel költségvetés "aggasztóan" magas deficitjét. Jelezte: ha a helyzet rosszabbodik, jöhet adóemelés, a munkabérekre rakodó terhek növelése. Úgy véli, hogy "csak rossz variánsok vannak", s ezek közül a legkevésbé rosszakat kell a kormánynak választania. Meglebegtette végül, hogy Lengyelország euróövezeti csatlakozása további késedelmet szenvedhet. Csak arra volnék kíváncsi, mit lépnek ezek után térségünk zászlóvivői, a csehek. A tippem - IMF- és euróügyben egyaránt -, Szepesi mondásával szabadon: "Jönnek a csehszlovákok!" Kitartott tenyérrel.