Vannak párhuzamok. Sevardnadze ellenzéke is önnönmaga néhai pátyoltjaiból verbuválódott; az az ellenzék, amely egy hete követeli a főváros utcáin és közterein Szaakasvili lemondását, ugyancsak a hivatalban lévő elnök egykori "legközelebbi munkatársait" tudja soraiban. A "rózsásoknak" sem volt annak idején több ötletük, mint hogy Sevardnadzénak távoznia kell; ugyanebben - ebben az egyben - értenek egyet a mai ellenzékiek. A "Tűnj el!", "Legyen új (elnök)választás!" jelszavakon kívül válságkezelő programjuk nincs - e tekintetben történetesen magyarországi "áthallások" is felfedezhetőek. Igaz, amott kevés jel mutat arra, hogy az elnök eltávozna, ő inkább nyerésre, mint vesztésre áll az utcai tiltakozókkal szemben.

De a történet alapvetően nem a párhuzamokról szól, hanem Grúziáról magáról. Szaakasvili még nyugati barátai, pártfogói szemében is elmagányosodott. Gyanítom, örülnének, ha jönne helyébe más, olyasvalaki legalábbis, aki akkora szarvashibát, mint a múlt augusztusi orosz-grúz háború kirobbantása, a Dél-Oszétia elleni felfuvalkodott - idővel katasztrofális katonai vereségbe torkolló - támadás, nem követ el. "Hol vannak az én nyugati barátaim?" - kérdezte némileg kétségbeesetten Szaakasvili egy friss, nyomtatásban még meg sem jelent Newsweek-interjúban. Érzékeli, hogy immár nincs szükség rá. Elcsábították, majd elhagyták. Az amerikai választások nem az ő "legjobb barátját", John McCaint segítették hatalomra. Érzékeli, hogy Barack Obama új lapot nyit az orosz kapcsolatokban, s ennek ő aligha lesz a kedvezményezettje. Mindenesetre nem csak érzékeli, tudja is, hogy őmiatta Amerika nem bonyolódik (új) konfliktusba Oroszországgal, azaz "pragmatikus" irányba fordul, ellentétben a Bush-korszakkal, amelyet a grúz elnök nyilvánosan visszasír. És ezt rettentően rosszul teszi. Grúzia ne üzenjen hadat Obamának. Mert már enélkül is tudnia illik, hogy ővele, amerikai támogatás hiányában, finoman szólva is (dokumentálhatóan) tartózkodóvá válnak a nyugati befektetők. És ha nincs Amerika, akkor ki van?

De azért: van Amerika. Akárki uralkodjék is Tbilisziben, Grúzia a világ energiagazdálkodásának egyik kiemelt színtere. Volt és marad is. A kőolaj- és gázszállítási útvonalak ma javarészt orosz kézen vannak, a Kaszpi-tenger térségéből és Közép-Ázsiából csak és kizárólag grúz területen át juthat oroszok által fel nem vásárolt, "független" energiahordozó Európába. Törökország közbejöttével természetesen, de létezik olyan terv (a "Fehér áramlat"), amelyik még a törököket is kihagyná. Grúzia kihagyhatatlan. Ebből adódóan: ha az Obama-féle amerikai politika (elődjéhez hasonlóan) Európa energiaellátását egy orosz monopóliumtól félti, s (továbbra is) stratégiai kincsnek tekinti Grúziát, akkor nincs olyan grúz politikus, aki ne dagadó önbizalommal tekintene a jövő elébe. Hangsúlyozom: nincs olyan. De az illető nem föltétlenül a Szaakasvili nevet fogja viselni.