A szerző az MTA közigazgatás-tudományi Bizottságának elnöke

Azok a tudósok, akiket én foglalkoztattam, nem a nyolcvanas években kezdték figyelni a nyugat-európai országok államfejlődését, hanem ezt tették a korábbi évtizedekben is. Valamennyien tisztában voltunk vele, hogy nem a fennálló államszervezetet kell toldozgatni, hanem új államszervezetet kell kiépíteni. Ennek érdekében lefordíttattuk és kötetbe foglaltuk a demokratikus országoknak az alkotmánybíróságokra, az ombudsmanokra, a számvevőszékre, a közigazgatásra, a bíróságokra és a politikai pártokra vonatkozó törvényeit. Emellett igyekeztünk tapasztalatokat szerezni a nyugati jogalkalmazási gyakorlatról is. A legkiválóbb jogászok írtak alapozó tanulmányokat arról, hogy "hogyan tovább, Magyarország?". Végül is az általunk elképzelt új alkotmány 1988-89-es szabályozási koncepcióiba, majd az 1989-es átfogó alkotmányreformba belekerültek vadonatúj jogintézmények, amelyeknek nem volt magyarországi előtörténetük (Alkotmánybíróság, országgyűlési biztos), de belekerültek olyanok is, amelyek valamikor léteztek ugyan, de a diktatúra elsöpörte őket (köztársasági elnök, állami számvevőszék).

Friss magyar tapasztalatok nem álltak rendelkezésünkre, ezért kénytelenek voltunk döntő mértékben a külföldi országok jogszabályaira, joggyakorlatára támaszkodni, s azokat próbáltuk hozzáigazítani a magyar közjogi hagyományokhoz. Ám az volt az elképzelésünk, hogy az említett jogintézmények tevékenységét tíz-tizenöt év múlva - amikor már elegendő hazai tapasztalat áll rendelkezésre - átfogó elemzésnek kell alávetni, s annak tapasztalatai alapján kell hozzányúlni az alkotmányhoz, illetőleg a törvényekhez. Nos, azóta - a maszek próbálkozásokat nem számítva - két alkotmányozási nekibuzdulásra került sor (az 1994-98-as, majd a 2002-2006-os ciklusban), de egyiket sem előzte meg az említett vizsgálat, sőt hellyel-közzel kialakult olyan téveszme is, hogy a magyar államszervezetben vannak "szent tehenek", amelyeket bírálni nem szabad, s ez okból vizsgálni sem érdemes. (Hangsúlyozni szeretném: amikor én bírálatról beszélek, az alatt nem a politikusok politikai indíttatású megnyilatkozásait értem, hanem tudományos igényű vizsgálatok objektív következtetéseinek a levonását.) Mostanában pedig az is bénítóan hat a tudomány művelőire, hogy jelenleg messzebb vagyunk egy új alkotmány megalkotásának reális lehetőségétől, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Ez azt jelenti, hogy ne tegyünk semmit? Szerintem nem. Pusztán annyiban kell megalkudni a körülményekkel, hogy az említett felülvizsgálatot nem kell szorosan összekapcsolni egy új alkotmány délibábjával, hanem elvégezhető - és hasznosítható - attól függetlenül is. Én pl. nagyon örültem Fleck Zoltánnak a magyar igazságszolgáltatásról írt könyveinek, s azt is üdvözöltem, amikor a Legfelsőbb Bíróság kért fel két jogi kart a bíráskodással kapcsolatos véleménynyilvánításra. (Több efféle kezdeményezésről nincs tudomásom.)

Éppen ezért Szabó Máté írását úgy olvastam, mint egy örvendetes kezdetét. Ma már van elegendő tapasztalatunk, s ezek birtokában az országgyűlési biztosok tevékenysége, egymáshoz való hivatalos viszonyuk tisztázása, tevékenységük hatékonyságának növelése éppúgy megér nem egy, hanem több misét is, ahogy az Alkotmánybíróságra vagy a köztársasági elnöki intézményre is ráférne egy tudományos igényű vizsgálat. Az országgyűlési biztosok esetében ennek - egyebek mellett - az is időszerűséget ad, hogy a róluk szóló törvényben bizony akad emeletes szamárság is. Így pl. a 3. § (2) bekezdése kimondja: az Országgyűlés a biztost azok közül a jogászok közül választja meg, "akik az alkotmányos jogokat érintő eljárások lefolytatásában, felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentős tapasztalatokkal rendelkeznek, és köztiszteletnek örvendenek." Ám a (3) bekezdés jobb ügyhöz méltó buzgalommal kilövi mindazokat, akik leginkább megfelelnének e követelményeknek. Tessék mondani: miért nem lehet országgyűlési biztos az, aki az előző ciklusban az Országgyűlés emberi jogi bizottságának az elnöke volt, miért nem lehet az a legfőbb ügyészhelyettes, aki a közigazgatási és polgári jogi ügyekkel foglalkozott, avagy miért nem lehet az a volt alkotmánybíró, aki kilenc éven át a legkülönbözőbb alapjogok közötti konfliktushelyzetek feloldásán fáradozott?

Szabó Máté gondolatai megérdemlik, hogy ne csupán vihart kavarjanak, hanem el is gondolkodjunk rajtuk. Egyetlen dologra kell vigyázni: el kell vonatkoztatni az éppen hivatalban lévők nevétől és személyétől, mert pokolian rossz tapasztalataink vannak arról, amikor "személyre szabottan" próbáltak törvénykezni, avagy kivált alkotmányozni.