Egy csepp tejben a tenger
A szerző közgazdász
Késlekedésünk következtében rohamosan csökken döntési szabadságfokunk. Ebben a helyzetben első a reálgazdaság. Minimalizálni kell a termelés visszaesését, a foglalkoztatás csökkenését! Elsődleges az aktív, a jövedelemtermelő, az adófizető többség védelme, a vállalkozások továbbélésének biztosítása. E nélkül szociálisan szinte semmi sem lehetséges. Ezért kell a válságkezelést a reálszféra törvényszerűségének alárendelni. Szembe kell nézni azzal, hogy a termeléscsökkenés drasztikus bevételcsökkenést hoz az elosztó rendszerekben. Csökken az áfa, a személyi jövedelemadó-bevétel, a társadalombiztosítási befizetés, az önkormányzatoknak fizetett iparűzési adó. A nyereségadó-befizetés várható visszaesése többszöröse a termelés visszaesésének. Egy 22 százalékos termelésvisszaesés mögött akár több mint 50 százalékos nyereségvisszaesés is állhat úgy, hogy jelentős vállalati csoportok csődközeli helyzetbe is kerülnek. Ennek következményei gyorsuló ütemben fognak megjelenni a költségvetés számaiban, lavinaszerűen növelve a hiányt.
A leköszönő kormány a rövid távú fiskális egyensúlyra koncentrált, s a válság gyors lefolyására számított. Ezt mutatta már a közalkalmazottak 13. havi bérének 12 hónapra történő elnyújtása is. Rövid távon - néhány hónapig - csökkent ettől a deficit. Az elbocsátásokat megelőzendő, a kormány átvállalja az 5. napi bért a vállalkozásoknál, ha megígérik, hogy utána két évig nem fognak elbocsátani. Feltételezzük, hogy néhány hónap után visszatérünk a régi kerékvágásba, feltételezzük, hogy ez alatt a vállalkozás átalakítja termelési feltételeit, és utána legalább annyi munkaerő kell neki, mint eddig... Nyilván nem lehet betartatni ezt a vállalást. Ha néhány hónap után a vállalat mégis leépítésre kényszerül, akkor szankcióinkkal a maradék létszám foglalkoztatását is veszélyeztetni fogjuk. Nem ítélhetjük el a fuldoklót azért, mert elfogadja a felé nyújtott szalmaszálat.
A válságok mindig jelentős struktúraváltást eredményeztek. Ez nem néhány hónapos program. Próbálunk uniós pénzből segíteni a vállalatoknak az átalakításban. Ez kevés, pénzt kell pumpálni a gazdaságba. Erre tényleg nincs forrás. Gyurcsány Ferenc vélhetően a németországi példára utalva nyilatkozta (Népszabadság, 2009. február 28): "Hiába adunk támogatást új autó vásárlására, ez azt jelenti, hogy a hosszú távon fennmaradó keresletcsökkenés nem egy pillanat alatt zúdul rá az iparra, hanem lassabban." Ez igaz, de Angela Merkel német kancellár intézkedése mégis sokkal hatékonyabb a reálszférában, mint a mi 5. napi bérkifizetésünk. Nálunk a költségvetés megmentette magát a munkanélküli-segély azonnali kifizetésétől, a vállalat egy kis levegőhöz jutott, de a gazdaságélénkítő hatás minimális, időben eltoltuk a problémát. Németországban 2500 eurót adtak az új autó vásárlásához. Ez kevesebb, mint a kis autók árának áfatartalma. Így az állam azon áfabevételeinek egy részéről mondott le, amit az autók készleten maradása esetén amúgy sem realizált volna. Megszabadította az autógyártókat a készleteiktől, a hitelterheik egy részétől, forrást teremtett számukra a reorganizációhoz. Németországban az első két hónapban 20 százalékkal nőtt a gépkocsik értékesítése. Ennek volt gazdaságélénkítő hatása, s valószínű, hogy a költségvetés pozíciója is sokkal jobb, mintha nem adták volna meg a 2500 eurós támogatást. Ráadásul a lépés elegánsan beburkolta a protekcionizmust is, hisz Németországban döntően német kocsit vásárolnak. Sárközy francia elnök sem zavartatta magát, amikor az autógyártóknak nyújtott hitelt a munkahelyek megtartásához kötötte. Védte a belső termelést, a foglalkoztatást, az adóbevételeket. A számlát a külső beszállítók fizetik a periférián, ott csökken a megrendelés, a foglalkoztatás, az adóbevétel. Persze a nyilatkozatok szintjén az unió tagjai fellépnek a protekcionizmus ellen, a gyakorlatban azonban mégis érvényre jut ez. Ennek hatása Európa centrumától távolabb felerősödik, a válság hatása ott (itt) mélyebb lesz.
Ezért válik egyre fontosabbá a reálszféra termelésének és jövedelemtermelő képességének a fenntartása. Reálgazdasági teljesítmény nélkül nincs jó forintárfolyam, tovább nő a bankoknál a rossz követelések aránya, majd a bankok forráshiánya.
Egyetlen külső szereplő sem fogja az elhibázott gazdaságpolitika számláját kifizetni, senki sem fogja a válság negatív hatását helyettünk kivédeni. Be kell látnunk, nem lehet fenntartani a jelenlegi állami költekezés szintjét, s egyre kevésbé várhatjuk az államtól a gondoskodást, a szolidaritást.
Most a reálgazdaságot kell az első helyre tennünk, annak működőképességét kell fenntartanunk. Segítsünk ebben, segítsünk magunkon! Olyan dolgot kell javasolnom, ami ellen még egy éve is tiltakoztam volna, és nagyon remélem, egy-két éven belül az akkori jobb helyzetben már fenntarthatatlan lesz. Mert, amit javaslok, normál esetben ellentmond a racionalitásnak, lemondást jelent a nemzetközi együttműködés előnyeiről. Mégis azt kell mondani: állampolgárok, vásároljunk magyar árut! Vállalkozóként tessék hazai beszállítót választani, fogyasztóként tessék magyar alapanyagból, vagy legalább Magyarországon előállított árut vásárolni!
A reálgazdaság érdekeit védte Gráf József agrárminiszter, amikor megállapodott a multinacionális kereskedelmi láncokkal abban, hogy legalább 80 százalékban magyar árut tartanak és értékesítenek. Erre többek között a tejpiaci anomáliák vezették a minisztert. Gondoljuk végig a javaslatot e példán keresztül! A hazai tejtermelők és
-feldolgozók az elmúlt években elvesztettek 400 millió liternyi piacot. A tej nem egy "hitech" termék. Ma a tejtermékek 25 százaléka import. Számoljunk! Megveszünk egy liter importtejet 150-200 forintért. Ebből az állami bevétel az áfa és a kb. 20-25 százalékos kereskedelmi árrés egy része mint adó- és járulékbevétel. Így egy liter tej megvásárlásával a közvetlen és közvetett költségvetési bevétel 50 és 60 forint között van. Hazai tej vásárlásánál ezen felül a teljes termelési láncban segítjük a foglalkoztatást, s ezzel növeljük a költségvetési bevételt. Lesz munkája a tejfeldolgozónak, az állattartó telepen dolgozónak, a gabonatermelőnek, a takarmánykeverőnek, az állatgyógyszer előállítójának, a műtrágya gyártójának, a gépjavító szerviz munkásának, az alkatrészgyártónak. Mennyi potenciális vásárló, adófizető! Egy liter hazai tej előállításán - a tejtermelőn és a feldolgozón keresztül - további 40-50 forint költségvetési többletbevételünk keletkezik. 400 millió liter tej esetében ez a különbség 16-20 milliárd forint. Ez 4 millió adózóval számolva adózónként 4-5000 ezer forint. Azzal, hogy import tejterméket vásárolunk, ennyivel több adófizetést, vagy költségvetési deficitet vállalunk.
Vannak és lehetnek jogos ellenvetések is. Lehet, hogy mi drágábbak vagyunk. Ha igen, akkor termelőként, munkavállalóként el kellene ezen gondolkodni. Miben vagyunk gyengébbek, miben kell fejlődnünk? Persze nem kellene drágábbnak lennie a magyar terméknek. Ezt segítené az, ha a magyar vállalkozást, a magyar munkabért nem terhelné több adó, mint a szlovákot, a lengyelt. A magasabb terhek miatt is lehet a magyar termék még azonos termelékenység mellett is drágább. De mi, vásárlók, biztosak vagyunk-e abban, hogy legalább akkor magyar terméket választunk, ha az ugyanannyiba kerül? Sokszor a drágaság nem is a magyar termelő hibája. Vegyük megint a tej példáját. Az európai felvásárlási árak között nagyon kicsi, egy-két eurocent csak a különbség. Mégis lehet találni 110-120 forintért is tejet a nemzetközi lánc magyar tagjának hazai üzletében. Vajon miért adják el a terméket 35-40 centért, amikor a lánc nyugat-európai üzleteiben ugyanez minimum 55-60 cent? A fölösleget - ha van - nyilván nem a főpiacokra öntik rá. Ott nem akarják lemorzsolni az árszintet. A magyar piac parciális piac, a 35-40 centes bevétel több, mint a semmi. A mi vásárlónk örül, pénz marad a tárcájában. A magyar termelő és feldolgozó pedig izzad, ha enged a lánc igényének, jó eséllyel tönkremegy. Csökken a foglalkoztatás, az adóbevétel, s a folytatást már ismerjük.
Egy csepp tejben megmutatkozik válságkezelésünk lehetősége. A tej sok tízezer magyar termékkel helyettesíthető be. A "vásárolj magyar árut" jelszó nem újdonság. Egykor reformkori nagyjaink éppen a magyar ipar kialakulása, felfejlesztése érdekében éltek ezzel a lehetőséggel. Ma is kritikus a helyzet. Ma is korlátozott a hatalom cselekvőképessége és -készsége. Mi, magyar állampolgárok is hozzájárulhatunk a válság kezeléséhez. Meg kell próbálni megragadni saját hajunkat és kihúzni magunkat a válságból.
