Orbán, a főosztályharcos
A mai válság kimeneteléről még nem sokat tudni, néhány dolog azért már biztosnak látszik. Valószínűleg nem ütött a kapitalizmus végórája - bár Dél-Amerikában mintha felhúzták volna azt az órát, legalábbis szorgosan keresik. Talán még a kapitalizmus mai formájának lehetőségei sem merültek ki, ámbár a téma klasszikusa, Wallerstein erre utal. Biztosan bekövetkezik a tulajdonosi körök átrendeződése, számos nagyvállalat és bank fog megszűnni, egyesülni, új tulajdonosokhoz kerülni. Az államok és a nemzetközi szervezetek gazdasági súlya megnövekszik, ilyen válságok alatt-után mindig a szervezett kapitalizmus valamilyen formájában keresték a megoldást.
Az is biztosnak látszik, hogy a fejlett világban is a bőrünkön fogjuk érezni, hogy a tőke nem pénz, hanem társadalmi viszony, tudniillik más munkája fölötti hatalom. Azok is észre fogják ezt venni, akik eddig reálbérszínvonalukat lakásukra terhelt hitellel egészítették ki. A társadalmi önvédelem - klasszikus kifejezéssel: osztályharc - feltehetően felerősödik, idővel talán nemzetközi dimenziót is kap. Várható, hogy a kiszolgáltatottságuk okán jól manipulálható kárvallottak egyes csoportjai egymás ellen, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek, a nyugdíjasok, a munkanélküliek ellen fordulnak.
A Kádár-kori vicc instrukcióit követve kényelmesebb és főleg jövedelmezőbb az osztályharcnál a főosztályharc - érti meg O. Viktor az idők sürgető szavát. S valóban, könnyebb kormányzati pozícióból megváltoztatni a tulajdoni viszonyokat, állami rendteremtéssel féken tartani az ellenállást, mint megvívni a szokásos piaci és társadalmi konfliktusokat. A tét nagy, az előre hozott választás sürgős: a válság és az újjáépítési periódus másfél-két évében legalább akkora esély lesz vagyonokat teremteni s újraosztani, mint ezelőtt húsz évvel, s a harcot a tálért jobb a tál mellől nézni.
Olyan körülmények között, amikor valóban nehéz érvelni az állami beavatkozás és szabályozás ellen, Orbán készséggel felkínálja a gazdaság fölötti bürokratikus kontrollt. Könnyű lesz megszerezni ehhez a társadalmi támogatást is, elegendő arra utalnia, hogy a baj azért állt elő, mert "konkrét emberek és valóságos személyek hazudtak, csaltak. Ők éltek vissza a hatalmukkal, és erre építették a saját személyes meggazdagodásukat."
O. Viktor - az elemzői téveszmék ellenére - nem antikapitalista. Klasszikus rendszer-apologetika az a tiráda, ami szerint "a letűnő világ kudarcához is végső soron az emberi tényező vezetett el bennünket. A régi vezetők a régi gondolatokkal és beidegződésekkel, s a régi eszközökkel nem tudták fenntartani ezt a régi világot." Mert nem rossz emberek kapzsisága okozta a krízist, az 1823-1825-től egymást követő ciklikus válságok sora a kapitalizmus része, dinamizmusának egyik - számtalan emberi tragédiát okozó - motorja. Elemi történelmi és közgazdaságtani ismeretek birtokában könnyen cáfolható az orbáni szólamsor, de a szónok okkal bízik abban, hogy a racionális érvek, észhasználatot igénylő elemzések nem jutnak el a választók megcélzott köréhez.
Egyéni bűnösök keresése és felmutatása egyúttal az antikapitalista rendszerkritikai mozgalmak vitorlájából is kifogja a szelet, márpedig az efféle szelek és vitorlák ázsiója megnövekedett. Nálunk - Franciaországgal és Németországgal szemben - meglehetősen vérszegények még e törekvések, de azért már felbukkannak.
Amire megint csak ráérzett O. Viktor, az az, hogy a világválságok globális keletkezésükhöz hasonlóan globálisan oldódnak meg: "a megújulás át fogja rajzolni a politikai, a gazdasági, de még az is előfordulhat, hogy a földrajzi térképeket is. Másképpen működik majd a gazdasági rendszer." Az alapvető kérdés valóban az, hogy milyen lesz majd a világ a jövőben, az érvényes választ azonban nem O. Viktortól és szellemi háttérmunkásaitól kaphatjuk meg, tőlük közhelyeken túl kínos összeesküvés-elméleteket, etnocentrikus nemzetállami víziókat, moralizálgató szólamgyűjteményt, apokaliptikus jóslatokat szoktunk olvashatni. Maga a szónok is effélével riogat: "elárul valamit a jövőről, hogy bár Kínában a következő évben mintegy hétszázalékos gazdasági növekedést várnak, mégis 2009-ben 15 százalékkal fogják növelni a katonai és a védelmi kiadásaikat".
Többek szerint O. Viktor szavazatmaximáló beszédet mondott - mi mást mondana, ez a dolga. A kérdés az, hogy honnan akar szavazatokat gyűjteni. Mára az MSZP és az SZDSZ leküzdötte magát a kulturális minimum szintjére, azaz, akik a felmérések szerint most is a demokratikus pártokra szavaznának, azok akkor sem húzzák máshova a strigulát, ha saját pártjuk jelvényével saját vezetőik ütnek a kezükre.
A veszély ezúttal a szélsőjobb felől fenyegeti a Fideszt, s persze az országot is. Úgy tűnik, a neonyilas és egyéb, gátlástalanul rasszista szervezeteket a Jobbik részben integrálta, részben szétzilálta, ráadásul maga mellé állított több emblematikus széljobbos személyiséget is. Ezzel a Jobbik megállította aktivistáinak átáramlását a gyorsabb karriert kínáló Fideszbe. A folyamat mintha megfordult volna, most már attól kell tartani, hogy a Fidesz veszti el elsősorban fiatal szavazóit és kádereit - s valóan, alig volt árpádsávos zászló március 15-én a Dísz téren.
Mivel a folyamat eredménye még kiszámíthatatlan, jobb előre menekülni: "Kitartó és elszánt kiállással követelnünk kell a változást. Napról napra felmorzsolni a reménytelenség embereinek ellenállását. Ki kell mondanunk, minél tovább húzzák, annál mélyebbre kerülnek, amikor eljön az igazság és a számonkérés pillanata. Ami el fog jönni!" A fentebb idézett G. Kirkovits István szerint "Orbán ezzel a beszédével elkészítette egy későbbi időszak magyar miniszterelnökének az útját. ...Ha Orbán szavát felfogták a milliók, akkor - igaz, nem egy-két éven belül -, de lesz egy új, hazafi magyar miniszterelnök. És őt úgy hívják: Vona Gábor."
Ebben persze téved. "Eszem ágában sincs feladni. Mindig is azt vallom, mindig is azt vallottam: nem állhatsz félre addig, amíg a munkádat be nem fejezted" - hangzott az évértékelőn a szózat. Azt a bizonyos miniszterelnököt, esetleg széles jogkörű köztársasági elnököt természetesen Orbán Viktornak fogják hívni - ha a kormányválság az eddigi stílusban még sokáig elhúzódik, akkor úgy tíz-tizenkét évig.
A szerző író
