A kísérlet - legalábbis átmeneti - bukásának okait vizsgálva három tényezőt látunk döntőnek. Először is a reform folyamatának hiányos tervezését és ezzel szoros összefüggésben az őszödi beszéd terhét, másodsorban az előző tényezővel magyarázható 2007-es reformbukdácsolást, harmadrészt pedig a Fidesz rendkívül felelőtlen és gátlástalan, de professzionális agresszivitását.

Az elmúlt három évben számtalan taktikai és kommunikációs váltásra került sor, de három szakaszt világosan el lehet különíteni. Az első a választások utáni nyárra korlátozódott, s lényegében előkészítő szakasznak, a kormány kitalálásának nevezhetnénk. Ezt drasztikusan megtörték az őszödi beszéd nyomán kitört utcai harcok 2006. szeptember 18. és november 4. között. A forró ősz a rendszerellenes szélsőjobboldal döbbenetes mozgósítási képessége és a rendőrség felkészületlensége mellett a Fidesz és Sólyom László agresszivitása, illetve elfogult moralizálása miatt nőtte ki magát a magyar politikai rendszer példátlan válságává.

Az MSZP azonban szavazóinak döntő többségét nem 2006 végén, hanem 2007-ben vesztette el. A reformok végrehajtásából hiányzott az innovatív és rugalmas kompromisszumkészség, a kormány egyre inkább egy elidegenedett establishment képét mutatta. A kabinet elmulasztotta hangsúlyozni a meghozott intézkedések rövid és hosszabb távú szociálpolitikai hatásait. A választópolgárok számára úgy tűnhetett, hogy az egészségügy átalakítása csupán piacosítást jelent, ami a társadalom további kettészakadásához vezet. Ez pedig azt az érzetet keltette, hogy a legnagyobb kormányzó párt érzéketlen az alsó rétegek problémái iránt, és a reformok elsősorban a tehetősebbek érdekeit szolgálják. A Fidesz sikeresen állította kommunikációja középpontjába az egészségügynek mint a mindenki számára alanyi jogon és ingyenesen járó állami szolgáltatásnak az ügyét. A további átalakítások és megszorítások kormányzati lebegtetése igazolni látszott a szociális megvonásokkal riogató ellenzéki párt retorikáját. A Fidesz - a jóléti juttatások védelmezőjeként fellépve - defenzívába szorította a magát baloldalinak valló kormányzatot, a kabinet pedig képtelen volt olyan jövőkép felvázolására, amelyben a jelenlegi megszorítások a gazdaság majdani prosperitásában nyerik el értelmüket. Ez magyarázhatja a népszavazáson elszenvedett súlyos vereséget, ami legitimálta az ellenzék reformellenes politikáját, a kormányfő személyéhez pedig a cselekvésképtelenség látszatát rendelte.

Amit sikerült elérnie a Fidesznek (jelesül a kormányprogram hiteltelenítését), az fordítva nem működött. A kormánypárt hiába hangsúlyozta, hogy ellenfelének nincs kidolgozott, deklarált, a társadalommal és a gazdaság szereplőivel egyeztetett programja, a szavazókban inkább ellenérzést szült, hogy a kormány önmagát mint az egyetlen lehetséges kormányzati alternatívát tünteti fel. (A helyzet iróniája, hogy közben az ellenzék is folyvást a programot kérte számon a kormányon.)

Itt kell megemlíteni azt a kommunikációs hibát, amire az elemzők (pl. Tettamanti Iván) már az 1998-as vereség után is felhívták a párt szakembereinek figyelmét. Az MSZP képtelen volt makrogazdasági mutatókkal alátámasztott gazdasági és látványos fejlesztési sikereihez olyan szimbolikus többlettartalmat rendelni, amitől az elért eredményeket a szavazópolgárok széles rétege a magáénak érezhetné, illetve a párthoz kötné. Ennek következménye lehetett, hogy az életszínvonal emelkedése ellenére egyre többen adtak hitelt a Fidesz válságretorikájának, noha az legtöbbször nem valós tényeken alapult. A legnagyobb ellenzéki párt reformellenességét a társadalom jelentős része érzelmi alapon fogadta el, míg a kormányzat sikereit - ugyanilyen alapon - elutasította.

Ennek okát abban látjuk, hogy a kormányfő, miután a pártelnökséget is sikerült elnyernie, olyan kettős szorításba került, amiben a kabinet sikereit nem tudta hitelesen megjeleníteni. Miniszterelnökként szüksége volt rá, hogy pártja támogatását maga mögött tudja, ugyanakkor az MSZP szélesebb rétegeivel a kormányzati döntéseket nem minden esetben tudta elfogadtatni. A belső kritikák főként a szociális érzékenységet kérték számon. Ahhoz, hogy belső támogatását meg tudja őrizni, a kormányfőnek szakítania kellett a következetes reformpolitikát hirdető SZDSZ-szel. Az elpártolt szavazók szimpátiáját viszont ezzel sem sikerült visszaszereznie. A kormányfői-pártelnöki támogatás fejében megkötött kompromisszumok pedig olyan kényszerpályás politizálást eredményeztek, melyre hivatkozva a Fidesz könynyűszerrel kikezdhette a miniszterelnök hitelét. Gyurcsány azzal, hogy látszólag visszalépett a reformok következetes végigvitelétől, olyan politikusként tűnt föl, aki saját intézkedéseinek társadalompolitikai következményeitől is megriad. Erre a képre a Fidesz kommunikációs gépezete sikeresen erősített rá, ami a miniszterelnök számára lehetetlenné tette, hogy kormányának programját hitelesen és konzekvensen képviselje.

2008 elején az MSZP és kormánya újabb komoly politikai hibát vétett a jellegtelen látszatkampánnyal. Ahelyett, hogy a baloldal létalapját és Magyarország-paradigmáját elszántan védelmezte volna, a kampánystábban végsőkig bízó vezetés muníció és érvek nélkül hagyta a 2006-os virágkor után gyorsan szétzuhanó pártszervezetet. A pártszervezet irányítását nem lehetett megoldani a kormányzati központból. Egy szervezetnek önálló életre van szüksége.

Gyurcsány későn, csak egy évvel később észlelte, hogy magára hagyott pártja fokozatosan cselekvőképtelenné vált. 2008 áprilisában tehát elkezdődött a harmadik szakasz, amelyben a reformok csak a háttérben folytak, s egyre több energiát emésztett fel a kormányzás matematikai képességének biztosítása, s a párton belüli "vonalak" kordában tartása.

Ez a szakasz ért véget 2009. március 21-én Gyurcsány lemondásával.

Összefoglalva: a kabinet nem találta meg a sikeres ellenzéki kommunikáció ellenszerét, aminek oka többek között a társadalompolitikai feszültségekkel járó reformok következetlen képviselete volt. Az MSZP hiába állította szembe a kormányzati pozícióban elért eredményeit a Fidesz programjának hiányával, ez kevés volt ahhoz, hogy a társadalom nagy része számára érzelmileg is elfogadható jövőképet tudjon felmutatni. Utólag pedig úgy tűnik, hogy mindez szükséges előfeltétele annak, hogy a választópolgárok egy pártot adekvát kormányzati erőként fogadjanak el.

A szerzők politológusok, a Generáció 2020 munkatársai