"A pénz, a pénz! Ez ám a bökkenő.
Ez életünkben a szekérkenő.
Nélküle a kerék lassan forog,
S forgása közben szörnyen nyikorog."

Petőfi mindössze 21 éves volt, amikor - egyébként duhaj szellemű és bővérű verselések közepette - többször is megörökítette a pénzhiányhoz való "nagyvonalú" viszonyát. Manapság, amikor a rendszerváltás utáni magyar demokrácia is ebben a már nagykorú, de még tapasztalatlan életkorban van, a pénzügyekhez és a költségvetéshez való általános állampolgári hozzáállás sokban emlékeztet a költő könnyed szellemiségéhez. De hát Petőfit nem a közgazdasági racionalitásáért tiszteljük.

Talpon állunk újólag

2006-ban a magyar szocialisták és liberálisok legfőképpen azzal a közös szándékkal újították meg koalíciójukat, hogy végre rendet tegyenek az államháztartás korábban sokszor spontánul formálódó, pillanatnyi és vélt érdekeknek, vitatható értékeknek teret adó rendszertelenségében. A rendcsinálásra szerfölött szükség volt, hiszen 2006-ra vált egyértelművé, hogy a megelőző hat-nyolc évben működő kormányok a gazdasági növekedés és a jóléti felzárkózás mítoszának bűvöletében nem fordítottak kellő figyelmet a hiány és az adósság alakulására, nem látták vagy legalábbis nem vették kellően figyelembe a stratégiai átalakítások szükségességét, a reformok elodázhatatlanságát és lehetőségét. A Horn-kormány sikeres makrogazdasági stabilizációját követően - kb. 1997 és 2005 között - a GDP növekedési üteme minden évben meghaladta a 4 százalékot, ami kiemelkedő volt az Európai Unióban. A növekedés hozamából részesedtek az állampolgárok, a vállalkozások, a közszolgálati szektor. A növekedés sikere ugyanakkor elfödte, hogy Magyarországnak egyre ijesztőbb méretű adóssága keletkezik, eltakarta, hogy a személyes és a gazdálkodói szektorban és leginkább az állami-önkormányzati-közszolgálati szférában egyszerre van jelen a pazarlás és a pénzszűke. Az egyoldalú sikerek politikai ihletettségű mámoraiban nem vált (nem is válhatott) közismertté és általánosan elfogadottá, hogy a korábbi államháztartási mechanizmusokat, a finanszírozási és felhasználási gyakorlatot már nem lehet folytatni: alapvető reformok kellenek.

2006-ban Gyurcsány Ferenc és kormánya két grandiózus feladatot vállalt magára: 1. jelentősen csökkenteni kívánta az államháztartási hiányt, és 2. a hiány újratermelésének lehetőségét is fel kívánta számolni, ezért olyan szerkezeti-szervezeti, finanszírozási átalakításokba vágott bele, amelyek hosszabb távon is kiiktathatják az államháztartás alrendszereiben meglévő látens feszültséggócokat.

Az országgyűlési választásokat követő rapid intézkedések eredményeképpen 2006 végére sikerült megakadályozni, hogy az éves hiány a pszichológiai határnak tekintett 10 százalék fölé emelkedjék. Először 2007, majd 2008 volt az az év, amely bizonyította, hogy az államháztartás hiányának lefaragására tett erőfeszítések nemcsak eredményesek, hanem tartósak is voltak, hiszen a hiány 2007-ben már 4 százalékkal kisebb volt az előző évinél, s 2008 végére pedig már egészen közel esett a maastrichti alapkritériumnak tekintett 3 százalékhoz (3,4 százalék).

Nem vitatható, hogy az egyensúly érdekében tett lépések áldozatokat követeltek. A takarékoskodást a kormány saját magán és a szélesebb értelemben vett közigazgatáson kezdte. Megnövekedtek a vállalkozások, s a lakosság legszélesebb rétegeinek terhei is. A kormány intézkedései határozottak voltak, de szociálisan érzékenyek: még a kényszerű megszorítások körülményei között sem engedtük meg, hogy a legszegényebbekre, a leginkább kiszolgáltatottakra gát nélkül zúduljanak rá a kiigazítás terhei. Az államháztartás rendbetételére irányuló lépések sorozata mind-mind abban a szellemben fogant, hogy az igazságosabb közteherviselés szándékának - ami a szociáldemokrácia egyik változatlanul és következetesen vállalt történelmi értéke - minden körülmények között érvényesülnie kell.

A pénzügyi kormányzat makrogazdasági erőfeszítéseit az Európai Unió és a nemzetközi pénzvilág egyetértéssel fogadta és elismerte. Jelentős sikernek tekinthetjük, hogy az unió elfogadta a konvergenciarogramot, mely alapvetően az euró bevezetéséhez vezető makropálya céljait és elérésének eszközei rögzíti, ám több is annál: a magyar államháztartásban az egyensúlyi gazdálkodás minőségi rendszerének megvalósításához vezető jelentős lépés. Alacsony államháztartási hiány, elviselhető és kezelhető mértékű eladósodás, alacsony infláció - ezek a közös európai valuta bevezetésének alapkövetelményei, de ha mindez nem egyedi és egyszeri intézkedések eredményeképpen jön létre, hanem tartós hatású, belső strukturális változtatásokkal, akkor egyúttal ezek a makrogazdasági mutatószámok az állam egyensúlyi gazdálkodásának sikeres megvalósítását is jelzik. A világgazdasági válság kitöréséig a magyar gazdaság tartani tudta a konvergenciaprogramban kijelölt makropálya legfontosabb célszámait, s ezt nemcsak az EU illetékes fórumai és döntéshozói nyugtázták elismeréssel, hanem a piacok is: ezt igazolják a forint árfolyamának stabilitását és a BUX akkortájt folyamatosan magas szintjét mutató adatsorok.

A pénzügyi, államháztartási intézkedések középpontjában természetesen az adó- és járulékreform szándéka állt. E téma szinte a közbeszéd tárgya lett, hiszen a közgazdász-társadalom, de az adózók - a vállalkozások és a munkavállalók - maguk is következetesen igényeltek valamiféle jelentős, alapvető és lényegi adóátrendezést. A kormány az adóreform lehetséges megoldását a versenyképesség növelése, az igazságosabb közteherviselés és az államháztartási egyensúly hármas követelményének szellemében kereste, és ezt a paradigmaértékű követelményrendszert a világgazdasági válság begyűrűzéséig következetesen érvényesítette is. Az egyenletrendszer sikeres megoldásához szakmai, társadalmi és nem utolsósorban politikai konszenzusra lett volna szükség. Ám az adóreformot sürgetők között gyakran semmiféle tartalmi egyetértés nem volt, s a vitákból leginkább az derült ki, hogy a jelentősen eltérő közgazdasági szemléletek ellentétes dogmáik szerint, az ellentétes érdekű adófizetői csoportok pedig az őket terhelő adók csökkentésének irányában képzelték el az adóreformot - természetesen más adófizetők terhére; mert hogy azért az egyensúlyi követelményeket is fenn kellene valahogy tartani...

Folyvást küszködni kell...

A szűk mozgástér ellenére a kormányzati erőfeszítések nem voltak sikertelenek, bár az eredmények elmaradtak a várakozásainktól. Csökkentettük a kisadók számát, átláthatóbbá tettük az adórendszert, jelentősen kiszélesítettük az elektronikus adóigazgatás lehetőségét, szűkítettük a kedvezmények körét, és ugyanakkor a foglalkoztatás s a beruházások növelésére ösztönző elemeket építettünk be az adórendszerbe. A kormány leglényegesebb, stratégiai hatású törekvése azonban az volt, hogy szélesítsük az adóalapot, és eközben csökkentsük az egyes elemekhez tartozó adóterhet. Ennek a törekvésnek az egyik központi eleme a vagyoni típusú adók kiszélesítése lett volna, igazodva számos fejlett ország széles körben elfogadott gyakorlatához, ám a szakmai viták és az azokra ráépülő politikai ellenkampány, valamint jogi problémák miatt ez a reformértékű lépéssorozat nem valósult meg.

Az állami pénzügyek rendbetételének egyik legfontosabb célja volt a szürke- és feketegazdaság fokozatos felszámolása. A kormány szigorú és következetes fellépésének eredményeként jelentősen visszaszorult a fekete munkavállalás mértéke, és sikeres volt a jövedelmüket eltitkolók, azaz a jövedelemadójukat és járulékaikat be nem fizetők elleni fellépés is. A számlaadási kötelezettség általánossá tétele, a jövedéki adók következetes behajtása, a csempészet elleni radikális fellépés komoly szervezeti intézkedéseket és a megfelelő jogszabályi háttér megteremtését igényelték. És természetesen komoly ráfordításokat is, de az eredmények ezeket messzemenően meghaladták.

Általános társadalmi igényt valósított meg, ám ugyanakkor kritika tárgya is lett a vagyonosodási vizsgálatok elterjedése. Az ellentmondásos közhangulat magyarázata emberileg érthető: az adófizetőket elsősorban a többi adófizető adóelkerülése izgatta, nem pedig a sajátja. Mára azonban a konfliktusok enyhülni látszanak, az ellenőrzési módszerek érthetőbbé és átláthatóbbá váltak. A vagyonosodási vizsgálatok jelentősen hozzájárultak az adócsalás és adóelkerülés visszaszorításához. Ezt jól bizonyítja az a tény, hogy az eltelt időszakban jelentősen nőtt, kétszeresére emelkedett az adót ténylegesen befizető vállalkozások aránya.

A pénzügyi racionalitás követelményét általánossá tettük a Magyar Államkincstár tevékenységében is. Az önkormányzatok után a központi költségvetési szervekre is kiterjesztettük a nettó finanszírozás rendszerét, amely jelentős megtakarítást eredményezett. A Kincstár feladata lett az energiaár-támogatás és a családtámogatás elszámolása és a lakástámogatások teljes körű ügyintézése, beleértve a hatósági és ellenőrzési feladatokat is. E szervezési intézkedések önmagukban 20 milliárd forint megtakarítást eredményeztek!

A pénzügyi kormányzat egyik fontos célja volt, hogy javuljon az állami vagyonnal való gazdálkodás átláthatósága, hatékonysága, a jogi szabályozás pedig legyen egyértelműbb és áttekinthetőbb. Ezért egységes vagyontörvényt terjesztettünk a parlament elé, és az állami vagyonnal való korábban széttagolt gazdálkodást egyetlen szervezetbe integráltuk. Az állami tulajdon feletti tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét a magyar állam nevében egy új testület, a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács gyakorolja, amely a kormánytól független.

A szigorú költségvetési és államháztartási politika sikerét csak annak figyelembevételével lehet hitelesen megítélni, hogy a kényszerű megszorítások nem okoztak sem elviselhetetlen szociális konfliktusokat - bár ezek rémével az ellenzék hosszasan és tendenciózusan fenyegette a kormányt és a társadalmat -, s nem kényszerítették ki jelentős fejlesztési projektek elhalasztását sem. Esetenként átcsoportosítással vagy átszervezéssel, de a stratégiai jelentőségű fejlesztésekre a szükséges források mindig rendelkezésre álltak. A magyar állam és a központi költségvetés minden hazai és külföldi kötelezettségének időben és maradéktalanul eleget tett, ami egy ilyen jelentős államháztartási kiigazítás periódusában nem magától értetődő teljesítmény.

Eközben a konzervatív ellenzék derékhada, átadva magát valamiféle közgazdasági szakmai amnéziának, a makrogazdasági kiigazító intézkedések szükségtelenségét és eredménytelenségét szajkózta. A közvélemény nem kis része készséggel engedett az andalító áltatásnak, és elhitte, hogy a pénzügyi rend és fegyelem megteremtése, hogy az indokolatlanul és sokszor jogtalanul igénybe vett támogatások és kedvezmények megvonása valamiféle nép- és nemzetellenes ármány, amellyel a liberálisok és a szocialisták öncélúan "sanyargatják" a lakosságot és a vállalkozókat.

Ez lesz az ítélet...

2008 őszén a magyar kormány az elsők között ismerte fel, hogy az Egyesült Államokban kitört és nemzetközivé váló pénzügyi-gazdasági válság hazánkat sem kerülheti el. 2006-ban az államháztartás egyensúlyi pályájának megteremtésével az volt a célunk, hogy két év erőfeszítéseit és kínjait követően helyreálljon a gazdasági fejlődés korábbi magas üteme, hogy lehetőség legyen a további felzárkózásra Európa fejlettebb régióihoz, méghozzá nemcsak gazdasági, hanem szociális téren is. A válság ennek a lehetőségét megvonta ugyan, de az egyensúly irányába tett eredményes lépések hitelessé tették a magyar kormányt azok előtt az uniós és más pénzügyi döntéshozók előtt, akik rendelkeztek a válságkezelés lehetséges forrásaival. A magyar pénzügyi diplomácia sikere, hogy az Európai Unión kívül az IMF, az EBRD és más szervezetek is, amikor megkerestük őket, azonnal a magyar állam segítségére siettek.

De a válság magyarországi hatásainak csökkentése érdekében nem hagyatkoztunk kizárólag külső partnereink segítségére. A korábban vallott és vállalt hármas paradigma változatlan fenntartását, ugyanakkor kényszerű és óvatos korrekcióját is vállaltuk. A pénzpiaci stabilitás érdekében vállalt állami garancia a banki pénzbetétek mögött, vagy akár a foglalkoztatás fenntartása érdekében hozott rendkívüli döntések szükségszerűek voltak, de tagadhatatlanul kockázatot jelentenek az államháztartási konszolidáció eddigi eredményeire nézve. Ugyanakkor az államháztartás terheinek csökkentése érdekében jelentősen módosítottuk a forintfinanszírozás és devizafinanszírozás arányát, valamint jelentősebb összegű állampapír visszavásárlását kezdeményeztük. Az Európai Unióval összehangolt jogalkotási lépéseket kezdeményeztünk a hazai bankrendszer stabilitásának erősítése érdekében. Ez tükrözte azt a szemléletünket is, hogy a magántulajdonban lévő bankok kiemelt felelősséggel bírnak ugyan a gazdaság egészének működése szempontjából, de tevékenységüket nem lehet csak és kizárólag a tulajdonosi üzletpolitika önmegvalósításának szolgálatába állítani. A válság leküzdése érdekében különösen fontos, hogy a pénzügyi kormányzat és a Magyar Nemzeti Bank között a korábbinál jobban működő szakmai koordináció jött létre. Mindezeknek eredményeképpen Magyarország minden bizonnyal sikerrel küzdi le a nemzetközi válság gazdasági és társadalmi következményeit, bár a helyreállítás hosszú és kemény munkát kíván mindannyiunktól.

A pénzügyi kormányzás elmúlt három évét összefoglalóan az jellemezte, hogy az államháztartás egyensúlyi helyzetét a reálgazdaság szempontjaira és igényeire, a társadalom jogos elvárására, az igazságos közteherviselésre és a szociális biztonságra figyelemmel igyekezett elérni. Nem a pillanatnyi siker, nem a népszerűség hajszolása, hanem a magyar társadalom és a magyar gazdaság stratégiai érdekei irányították lépéseinket. Figyeltünk a pénzre - az ifjú Petőfi költői leleménye szerint: a "szekérkenőre" -, de bármenynyire is hívei vagyunk a költőnek, a pénzhez és a pénzügyekhez való viszonyunkban nem az ő intencióit követtük. Ő ugyanis így folytatta a pénzről szóló fentebb már idézett verselését:

"Azonban érte nem töröm magam;

Jelenleg is - amennyi, annyi - van.

Naponként jön, miből eszem s iszom;

A holnapról én nem gondolkozom."

A szocialisták és a liberálisok számára, akik így vagy úgy, de osztoztak az elmúlt három év kormányzatának felelősségében, sikereiben és kudarcaiban, de talán a konzervatív oldal józanabb képviselői számára is csak egyféle pénzügypolitika fogadható el: amely a holnapról is felelősen gondolkodik.