A szerző közgazdász

Ez nem feltétlenül jelenti, hogy mindenben igaza van, amit a válság kezeléséről gondol, csupán azt, hogy képes a fontosabb bel- és külföldi gazdasági szereplők nyelvén beszélni és megérteni, amit az üzleti élet képviselői, a gazdasági szakértők és a meghatározó nemzetközi intézmények vezetői üzennek neki. Feltevésem szerint további előnye, hogy eddig egyfajta keverékszerepet játszott: a miniszterelnök feltétlen bizalmát élvező és hozzá feltétlenül lojális, hű kormánykatona és a politikailag semleges, a pártnómenklatúra igényeivel különösebben nem törődő, önmagát szakmailag identifikáló technokrata keverékének a szerepét. Egyfelől, a szocialisták nemigen kételkedhetnek az elkötelezettségében: többéves kormánytagság után nyilván senki sem tekintheti magát "független szakembernek". Másfelől, szakmai törekvéseinek sikere és személyes érvényesülése nem a kongresszusi küldöttek rokonszenvétől és a megyei erős emberek barátságától függ. Nem kell tehát megszerettetnie magát egyetlen, kormányzását támogató politikai erővel sem: elég, ha éppen csak elviselik, amíg hivatalban van - előreláthatólag a legkésőbb jövő tavasszal megrendezendő parlamenti választásokig. Persze a szocialisták és a szabad demokraták eredetileg nyilván nem ilyen lovat akartak: az előbbiek valószínűleg a párthoz erősebben kötődő, kevésbé autonóm személyiségnek örültek volna. Az utóbbiak éppen ellenkezőleg: egy pártpolitikán felül álló, a leköszönő kormányfőtől szakmailag, politikailag és személyesen is teljesen független, a "szakértői kormánynak" személyes reputációjával tőkesúlyt adó reformcelebet láttak volna szívesen a kormányfői székben. Az élet azonban, mint tudjuk, nem habostorta, és az előre hozott választások elkerülése érdekében mindkét pártnak kompromisszumot kellett kötnie. Bajnai személyében nem tűnik rossz kompromisszumnak.

De hogyan értékelhető esetleges kormányfővé választása a gazdasági stabilitás és a válságból való kilábalás szempontjából? Nézzük először a pozitívumokat: Bajnai megválasztása a demokratikusan választott országgyűlés nagyobbik részének explicit támogatását élvező, alkotmányosan legitim kormányzás helyreállítását jelentené a tavaly tavaszi koalíciós szakítás óta folytatott, nyílt és egyértelmű többségi felhatalmazással nem rendelkező kormányzás helyett. Ez kiszámíthatóbbá és hatékonyabbá teheti a kormány tevékenységét. Az új kormány gyors és zökkenőmentes felállítása révén elkerülhetővé válhatnak az előre hozott választások, aminek rövid távon komoly előnye, hogy a kampány helyett a válság kezelésére koncentrálhat a kormány, és inkább megengedheti magának, hogy dacoljon az erős társadalmi érdekcsoportok - nyugdíjasok, szervezett munkavállalók, munkaadói érdekképviseletek, önkormányzatok, értelmiségi és szakmai elitcsoportok stb. - akaratával. Megválasztását követően az új kormányfő erősebb parlamenti felhatalmazás alapján törekedhet arra, ami a jelenlegi kabinet számára is prioritás volt: megőrizni az ország fizetőképességét és kezelhető szinten tartani a költségvetési hiányt. Ám könnyen előfordulhat - és ez a legnagyobb kockázat - , hogy a parlamenti többség törékenynek bizonyul, mivel az előre hozott választásoktól ugyan egyaránt megrettenő, de amúgy számos alapvető kérdésben eltérő álláspontot képviselő szocialisták és szabad demokraták képtelenek lesznek a kormány tartós támogatására.

Ehhez képest az előre hozott választások az ellenzék fő erejének biztos - könynyen lehet, hogy több mint kétharmados győzelmét eredményeznék, aminek nyomán a Fidesz által jelölt kormányfő erős politikai felhatalmazással láthatna munkához, a rövid távú válságkezelésen túl a hosszabb távú strukturális kérdéseket is hangsúlyozottan szem előtt tartva. A probléma csak az, hogy fogalmunk sincs, mit csinálna. A Fidesz hivatalos programjának számító Erős Magyarország című dokumentum közhelygyűjtemény, nem kínál válaszokat a mai magyarországi problémákra, csupán nagy általánosságban fogalmazza meg a párt céljait, amelyek egyénként jóval kedvezőbb körülmények között sem lennének egyidejűleg megvalósíthatók. A Fidesz folyamatosan támadja az államháztartási stabilizációra irányuló kormányzati erőfeszítéseket, és egyszerre követeli az adók csökkentését és a költségvetési kiadások fenntartását. Ebből ugyan nem következik, hogy kormányon is ezt teszi majd, de annyit nyugodtan leszögezhetünk, hogy ma sokkal nagyobb lenne a baj, ha az elmúlt években a kormány a Fidesz által javasolt gazdaságpolitikát folytatta volna. Ha tehát úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi kormány korlátozott gazdaságpolitikai cselekvőképességének egyik legfontosabb oka a 2006-os választásokat megelőzően folytatott, a választókat megtévesztő gazdaságpolitika és a tudatos manipuláció napvilágra kerülése miatt előállt hitelességi deficit, akkor ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy az objektív gazdaságpolitikai hitelesség dolgában az ellenzék főereje sem áll sokkal jobban. A Fidesz jelenlegi politikája éppen úgy drámai hitelvesztéshez vezethet egy általa megnyert választás után, mint ahogyan az a szocialista-szabad demokrata kormánnyal történt.

Mit tehet egy MSZP-SZDSZ támogatottságú kormány a következő egy évben? Megőrizheti az államháztartás stabilitását és az ország mai nem túlságosan kedvező, de az IMF és az EU hiteleivel együtt a túléléshez valószínűleg mégiscsak elégséges nemzetközi megítélését. Ez nem hangzik magasztos célkitűzésnek, de ne becsüljük le az értékét. Az elmélyülő gazdasági válság körülményei között az elsődleges cél a túlélés, a legkisebb társadalmi áldozatok árán. Rövid távon a gazdasági és politikai stabilitást kell fenntartani, ami nagymértékben behatárolja a költségvetési politika - azaz jelenleg voltaképp az egyetlen működőképes gazdaságpolitikai eszköz - lehetőségeit. Egyfelől szigorú ellenőrzés alatt kell tartani a költségvetési hiány alakulását, másfelől annyira, és csakis annyira szabad a költségvetési kiadásokat csökkenteni, amennyire elengedhetetlen. Nálunk bölcsebb és szerencsésebb országok a GDP visszaesése idején nem csökkentik, hanem növelik a költségvetési kiadásaikat. Számunkra ez a lehetőség a 2006-ot megelőző laza fiskális politika és a gazdaság egészének magas külső eladósodottsága miatt nem áll rendelkezésre: a belső megtakarítások nem elégségesek, a külső hitelezők pedig nem kívánják finanszírozni a magyar államháztartás expanzióját. Az államháztartást ezért viszonylagos egyensúlyban kell tartani, ami zsugorodó bevételek esetén csökkenő kiadásokat jelent. De tudni kell: ez a csökkentés maga is hozzájárul a GDP visszaeséséhez, mérsékli a keresletet, és rövid távon tovább szűkíti a termelők értékesítési lehetőségeit. Ez igaz a jóléti ráfordításokra is! Azt sem árt tudni, hogy jóléti kiadásokra a magyar állam GDP-arányosan nem költ többet az EU-átlagnál, miközben államigazgatásra és gazdasági funkciókra (főként tömegközlekedésre és közlekedési beruházásokra) igen! Mi több, egyes jóléti területekre, mindenekelőtt az egészégügyre sokkal kevesebb közpénzt fordítunk nemcsak az uniós, hanem a kelet-közép-európai átlagnál is.

Mindez nem sok jót ígér a hosszú távú gazdasági növekedés szempontjából, az ugyanis nagymértékben függ a humán tőke állapotától. Egy beteg, műveletlen, a létbiztonság határán vagy az alatt élő tömegekkel rendelkező társadalom nem az uniós felzárkózás útját járja majd, hanem a hárommillió koldus országának történelmileg nem túl sikeres mintázatát reprodukálja. A szűkös költségvetési erőforrások elosztásakor ezért a gazdasági túlélés rövid távú, a fejlődés hosszú távú és a társadalmi méltányosság mindenkor érvényes szempontjait kell megpróbálni összehangolni.

Az adórendszer átalakítása során úgy kell eljárni, hogy az elsősorban az alacsony képzettségű, de hadra fogható, kisebb foglalkoztatási közterhek esetén akár jóval nagyobb számban is foglalkoztatható munkavállalói csoportok alkalmazását könnyítse meg. A társadalomnak ebben a szegmensében vannak ugyanis igazi munkaerő-tartalékok, miközben szociális szempontból is ez az egyik legveszélyeztetettebb csoport. Minél több embert sikerül visszaterelni a munkaerőpiacra, annál inkább mérsékelhetők a szociális támogatások is - ezért a munkahelyteremtés és a munkahelymegtartás prioritásában a Fidesznek és az MSZP-nek egyaránt igaza van. E cél eléréséhez alapvetően nem az szja-terheket érdemes csökkenteni, hanem a munkaadói szempontból közvetlen költségként jelentkező bérjárulékokat - összhangban a jelenlegi kormány törekvéseivel és a Fidesz korábbi javaslatával. Különösen káros lenne - ahogyan azt a Reformszövetség vagy Bokros Lajos indítványozza - a tételes egészségügyi hozzájárulás megemelése, mivel ez arányaiban éppen azoknak a szakképzetlen tömegeknek a foglalkoztatását drágítaná meg leginkább, akiknek az aktivizálására a legtöbb erőforrást kellene koncentrálni. A személyijövedelemadó-terheknek - a Reformszövetség által javasolt - nagyarányú csökkentése nemcsak felesleges, de morálisan is nehezen magyarázható, mivel leginkább a magasabb keresetű, szakképzett, elhelyezkedési gondokkal viszonylag kevésbé küzdő munkavállalókat kedvezményezné. Ez a mai helyzetben különösen méltánytalan volna a szegényebb és rosszabb foglalkoztatási esélyekkel rendelkező társadalmi csoportokkal szemben. És ehhez még vegyük hozzá, hogy a középosztály által fizetett szja csökkentését jelentős részben a szegényebbek számára jóval nagyobb jövedelemarányos terhet jelentő áfa- és jövedékiadó-emelés finanszírozná! Az új kormánynak és a mögötte álló politikai erőknek ezzel kapcsolatban lényegileg arról kell majd dönteniük, hogy a válság közepette prioritásnak tekintik-e a társadalom peremén élők védelmét, vagy éppen ellenkezőleg, a jobb módú - és jóval befolyásosabb - társadalmi csoportok kegyét keresve háttérbe szorítják őket.

Az új kormány - ha lesz - nem fogja megváltani a világot, és az elkerülhetetlenül szükséges további költségvetési megszorításokkal aligha lopja majd be magát a választók tömegeinek szívébe. De ettől még igyekezhet összehangolni a gazdasági válságkezelés és a szociálpolitikai méltányosság szempontjait. Ez egyfelől racionális gazdaságpolitika volna, másfelől egy év múlva abban a tudatban adhatná át a hatalmat a választások győztesének, hogy érdemes volt az előre hozott választások helyett a kormányzás felelősségét választani.