Ami tény, hogy mintegy egynegyednyivel többen vannak most, mint tavaly. Ezt lehet egyrészt úgy magyarázni - így tesz a kormány -, hogy a növekmény javarészt a képzés rendjének megváltozásából ered. Másrészt azt is lehet mondani - ezt hangoztatja az ellenoldal -, hogy a fenyegető tandíj népszavazás általi eltörlése bátorította fel az elbizonytalanodottakat. Adódik hát a következtetés: bárki bármit forgat is így válságidőn az eszében, nemzetet ront, ha tandíjban gondolkodik.

Ami világos álláspont, s lássuk be, népszerű is. De talán nem árt, ha számba vesszük, milyen felsőoktatást kap ma ingyenesen a diák. Könnyen elérhetőt: egy-egy érettségiző évfolyam előbb vagy utóbb gyakorlatilag teljes egészében becsatornázódik az egyetemek és főiskolák világába. Aki "valamilyen diplomát" akar szerezni, az meg is fogja kapni. Így hát változó minőségű és vegyes kilátású is ez a felsőoktatás. A hajdan egy-egy szakirányra koncentráló intézmények kibővített kínálattal, végtelen számú hellyel várják a jelentkezőket, tanítanak bármit, amire kereslet lehet; hogy milyen eredménnyel, azt a cső végén lévő munkaadók tapasztalják majd meg. Az okokat persze már felsoroltuk ezerszer. Az intézményi szférának érdeke az esztelen túlképzés, mert az állam állja a cechet; a diáknak kényelmes az ilyesfajta egyetem, mert mellette is lehet némi pénzt keresni, és a folyamat eredménye mégiscsak valamiféle papír.

A tandíj azonban két oldalról is csapást mérne erre az összekacsintó rendszerre. Egyrészt józan számvetésre késztetné a reménybeli diákokat: ha fizetni kéne érte, már meggondolnák, hová érdemes beiratkozniuk. (Ezt ma is tudják: nézzék csak meg, hol tanulnak és hol nem a már most költségtérítést fizető diákok.) Másrészt fölösleges vérengzés nélkül valósítaná meg Bokros Lajos érdemben sosem cáfolt ideálját, a 77 magyar egyetem harmadolását: a diákszűke váltaná ki a szükségtelen szakok, intézmények megszűnését.

Az egyetlen érvényes ellenérvet persze ismerjük. A tandíj mélyíti a szakadékot szegények és gazdagok között, éppen azok orra előtt csapja be az egyetemek kapuját, akiknek a tanulás adna esélyt a hozott hátrányok legyűrésére. És valóban így lesz, ha nem kapnak igazi segítséget. Ha akkor, amikor a ráció végre kikényszeríti, hogy évtizedes kitérő után visszakanyarodjunk a tandíjhoz, a mérleg másik serpenyőjébe nem kerül bele azonnal egy erős, a teljesítményt és a rászorultságot is szem előtt tartó, az állam és az üzleti szféra által közösen finanszírozott ösztöndíjrendszer. Amiből persze az is következik, hogy a tandíjból bevételt még így válságidőn is hiába remélne az állam. Avégett kár is bevezetnie.