Ne várj csodát, azaz ne várj olyasmit, amiről az utóbbi hetekben ne esett volna már nagyon sok szó. Légy realista, azaz vess számot azzal, hogy az amerikai ingatlanfinanszírozási spekulációra és az azt követő globális bankkrízisre válaszul az asztalra tett pénzügyi szabályozási és felügyeleti ajánlások még hosszú vitákban formálódnak, mire elnyerik a mainál vélhetően sokkal kevésbé ambiciózus alakjukat. Négy és fél hónappal az első washingtoni G20-as összejövetel után az elemzők többsége annak is örülne, ha a világgazdaság négyötödét képviselő állam- és kormányfők - köztük az európaiak által is túlcsorduló reménykedéssel várt Obama amerikai elnök - nem ismételnék meg a múlt század nagy válságából a kiutat kereső, de azt elvétő 1933-as nemzetközi konferencia kudarcát.

S miközben újabb rossz hírek érkeznek a munkanélküliség megugrásáról, a deflációs folyamatokról, a világméretűvé váló recesszióról, az összeomló globális kereskedelemről, a kormányok szótárából fokozatosan eltűntek a nagy szavak. Ősszel Sarkozy francia elnök, Brown brit kormányfő és mások arról beszéltek, hogy új alapokra kell helyezni a kapitalizmust, teljesen átformálni a világ pénzügyeit. Hogy új Bretton Woods-i keretekre van szükség. Ám éppen a régi intézmény, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felújítása folyik. A közös nyilatkozat tervezete pontosan tükrözi: a résztvevők tudják, nagy a felelősségük. Egységbe forrva kellene a piacokba vetett bizalmat helyreállítaniuk. De amíg a bankok újra nem indítják a hitelezést, addig a gazdaságok vérkeringése sem frissülhet fel: ehhez előbb meg kell tisztítani a pénzintézeteket a rossz eszközöktől.

Az előkészületek arra utaltak, hogy legalább az Egyesült Államok és az Európai Unió tagországai nagyjából megállapodtak az alapelvekben: a gazdaságokat költségvetési eszközökkel igenis lehet élénkíteni, de közben a büdzsék állapotára is tekintettel kell lenni. Egyszersmind tovább kell lépni a banki szabályozás és felügyelet kérdéseiben. A tőkekövetelményektől a hitelminősítőkön át az adóparadicsomokig minden pénzügyi intézményt és terméket alaposan szemmel kell tartani. Alkalmassá kell tenni az IMF-et a bajba jutott országok megsegítésére. S persze el kell utasítani a protekcionizmust, amely azért nem idegen a résztvevőktől. Részletek később, egy újabb idei csúcson.

Ám a gazdasági krízist okozó pénzügyi spekuláció globális folyamatokból fakadt. Az alacsony infláció és kamat, Kína és India világgazdasági integrálódása, azaz a globalizáció tartósnak mutatta az olcsó pénz és a gyors növekedés korszakát. A féktelen fellendülés nagy adósokra és nagy hitelezőkre osztotta a világot, utóbbi csoportba helyezve a feltörekvő Kínát. A megbomlott globális egyensúlyt is helyre kellene billenteni, vagyis rávenni Pekinget, hogy költsön sokkal többet, ám cserébe bevonni a világgazdaság meghatározó országainak körébe. Ez azonban kényes hatalmi kérdés. És egyelőre sem az amerikaiak, sem az európaiak nem készülnek feladni pozícióikat az IMF-ben, és nem fontolják meg Peking ötletét a dollár szerepének gyengítésére.

Vagyis: ne várj csodát, légy realista.