A veszélyek persze nem múltak el, csak megváltoztak, és mi nem lennénk képesek továbbra sem egymagunk biztonságunk garantálására. De meg kell vizsgálnunk, alkalmas-e az eddig sikeres katonai szövetség a jelen veszélyeivel való szembenézésre. Nem szívderítő a válasz, de az idő alkalmas a felülvizsgálatra, hisz most kezdődik a NATO új stratégiai koncepciójának a kidolgozása.

A NATO alapfunkciója a kollektív védelem. Napjainkban ezzel egyenértékű feladattá váltak azok a szövetséghez tartozó országok területén kívül végrehajtott műveletek is, amelyek a helyi konfliktusok kezelésére irányulnak. E két feladatnak kell megfelelni, hogy a szövetség a jövőben is jelentősen hozzájáruljon a nemzetközi biztonság és a tagországok biztonságának erősítéséhez. A szövetség ma sajnos egyik feladatot sem képes elfogadható módon teljesíteni.

Kezdjük a kollektív védelemmel. Ezt a kötelezettséget a washingtoni szerződés híres V. cikkelye rója a NATO-ra: "A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket - ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és a biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart." Az általános hittel ellentétben a segítségnyújtási kötelezettség nem automatikus, és nem foglalja magában kötelezően a katonai erő alkalmazását. Ez a szövegből világosan kiderül, de a hidegháború éveiben szerencsére mindenki úgy értette az V. cikkelyt, hogy a közös katonai reakciónak automatikusan be kell következnie. Erre készült a szövetség maga is.

A hidegháború elmúltával nem figyeltünk fel arra, hogy az orosz "aggodalmak" eloszlatása miatt vállalt egyoldalú kötelezettségek, miszerint nem telepítünk NATO-csapatokat, sem nukleáris fegyvereket az új tagországok területére, mennyire aláásták a kollektív védelemnek nemcsak a hitelességét, de objektív alapjait is. Ki kell mondanunk: a balti államok jelenleg védhetetlenek egy esetleges agresszióval szemben.

Nyilván sokan felhördülnek: csak nem Oroszországra gondolsz? A válasz nem egyértelmű. Egyrészt nyilván egyetlen épeszű orosz politikus sem gondolkodik abban, hogy megtámadjon egy NATO-országot. De egy évvel ezelőtt talán majdnem ugyanezt mondtuk volna Grúziáról. És hogyan kell értékelni azt a bejelentést, hogy az Oroszország által összetákolt "anti-NATO" gyors reagálású erőket hoz létre, és azok első - persze orosz - erőit, közel tízezer katonát a balti államok közelébe telepíti?

A kollektív védelem aláásásához mi magunk másképp is hozzájárultunk. Amikor a New York-i terrortámadás másnapján a NATO az első és mindeddig egyetlen alkalommal úgy döntött, hogy ez a támadás az V. cikkely értelmében minden tagország elleni támadásnak minősül - és utána a NATO nem tett semmit, kiderült, hogy az V. cikkely ismét az, ami jogilag mindig is volt: lehetőség csupán a közös fellépésre, de nem bizonyosság. Ezt a fölfedezést tovább erősítette a NATO, amikor negatívan reagált az iraki fenyegetéssel kapcsolatos török kérésre, hiszen itt talán reális esélye lett volna, hogy az V. cikkely alkalmazásával konkrét lépéseket is kell tennünk - így inkább eleve lemondtunk az alkalmazásáról.

Helyre kell állítsuk a kollektív védelem, az V. cikkely hitelességét. Elsősorban politikailag, de katonailag is, még ha ez olyan lépéseket is követel, mint például bázisok létesítését a balti államokban.

Jelentős problémákkal kell szembenéznünk a nemzetközi missziók "zászlóshajója", az afganisztáni misszió esetében is, mely legalábbis egyelőre, kudarc. S ha nem akarjuk, hogy végleg az legyen, szembe kell néznünk azzal, hogy nincs közös stratégiánk. Ami van, rossz, és a megfelelő eszközök sincsenek meg céljaink megvalósításához. Sosem volt reális az a stratégia, amely a művelet céljaként egy demokratikus, centralizált Afganisztánt jelöl meg. Az ország fejlettségi szintjének és tradícióinak megfelelően a maximális cél egy viszonylag stabil, decentralizált, a terrorizmussal szemben álló, az emberi jogokat és a demokráciát alapfokon megvalósító berendezkedés felel meg. S még ennek megvalósítása is óriási erőfeszítéseket követel. Az új stratégiához új afgán szövetségeseket kell találni és ehhez megfelelő eszközöket mozgósítani. A katonai erősítést nem elsősorban a választások szolgálatára, tehát a jelenlegi korrupt kormányzat formális legitimálására kell használni, hanem arra, hogy meggyőzzük az ellenünk harcoló gerillákat - nem a terroristákat! -, hogy katonailag nem lesznek képesek győzelmet aratni, viszont tárgyalási szándékaink őszinték. Ennek persze ismét csak egy hiteles afgán vezetés lenne az előfeltétele.

Mindezek a feladatok a modernizáláséival együtt jelentkeznek - a gazdasági válság körülményei között, amikor a katonai kiadások növekedésére nem lehet számítani. Még az USA is jelentősen csökkenteni fogja katonai költségvetését. Csak akkor lehet az előttünk álló feladatokat sikeresen végrehajtani, ha új szemlélettel új NATO-stratégia készül. De ha ennek kidolgozása a szokásos módon történik, azaz politikai megfontolásokból nem leszünk hajlandók szembenézni a fentemlített problémákkal, és az apparátusra vagy kiöregedett politikusokra bízzuk a stratégia kidolgozását, akkor a szokásos eredményt kapjuk: ugyanazt, csak kicsit jobban. Pedig új megközelítésekre lenne szükség, szellemükben olyanokra, mint a közös logisztika és finanszírozás kialakítására irányuló magyar kezdeményezés.

Ki kell mondani végre a kellemetlen igazságokat is, és nem szabad visszariadni fájdalmas, sokak érdekeit sértő megoldásoktól sem. Mi, magyarok, talán most már tudjuk, hogy a kényelmes álmegoldásoknak mi az áruk.

A szerző diplomata