Legalábbis ezt a benyomást kelti az általános biztos szakmainak álcázott eszmefuttatása, amelyben a jelenlegi egyenrangú biztosok helyett lényegében egy fő- és három albiztost javasol (Népszabadság, március 24., Egy a biztos!), és különösen az arra adott méltatlan válasz a kisebbségi biztostól (Kállai Ernő: "Annyira szánalmas, hogy úriember nem minősíti").

A "szennyes" kiteregetésének tilalmához tartotta magát az első és a második ombudsmangarnitúra is. Jó okkal. Köztudomású, hogy az ombudsman "hatalma" - úgyszólván egyetlenként az állami intézmények közül - nem a nyers erőben van, hanem az igaz szó, a humanista értékrend és a személyes kvalitásokon nyugvó szakmai, emberi tekintély meggyőző erejében. Különösen fontos ez egy olyan országban, amelyben a közintézmények nagy része éppen azért nem tudja betölteni eredeti rendeltetését, mert eddigi működésük, az intézményt megtestesítő személyek viselkedése csalódást keltett. Nem utolsósorban azért, mert önző, ostoba, indulatoktól vezérelt, gyakran cinikus, véget nem érő, értelmetlen civakodásukkal elherdálták azt a bizalmi tőkét, amely rendes működésükhöz elengedhetetlen. A korábbi biztosok között - bár természetesen nem mindenben értettek egyet - nem feszült olyan ellentét, amely lehetetlenné tette volna az együttműködésüket és ezzel az oly értékes jó hírnév megőrzését.

Úgy látszik, a jogállam erődítményén leomlott az egyik, ha nem az utolsó bástya, okkal érezhetjük úgy, ma már semmi sem biztos. Ha már az ombudsmanok - akik a polgárok jogainak védelmére, a közintézmények tisztességes működésének biztosítására, az alkotmány betűjének és szellemének a tiszteletére esküdtek fel - maguk is egymás "likvidálásával" vannak elfoglalva, mi jöhet még? Ha akkora a békétlenség köztük, hogy esetleges szakmai vitáikat nem képesek maguk között rendezni, hanem nyilvánosan egymás torkának esnek, összemarakodnak a "koncon", mi marad az életelemüket adó kifogástalan reputációból? Ki fogja nekik elhinni ezentúl, hogy "ők nem olyanok, mint a többi"?

Sokat tépelődtem, mielőtt leírtam ezeket a sorokat. Jól tudom, nem túl elegáns az utódokat nyilvánosan bírálni. Ehhez a szintén íratlan törvényhez eddig a többiekkel együtt én is tartottam magam. De most olyasmi történt, ami után nem hallgathattam.

Szabó Mátét, akinek a szakmai kvalitásai számos tekintetben messze átlag felettiek, magas hőfokú aktivitásáról nem is beszélve, úgy tűnik, olyan írás publikálásába hajtotta a felgyülemlett feszültség (vajon mitől?), amelynek tételei finoman szólva erősen vitathatók. A harag rossz tanácsadó!

Ha cikke az egyetemi tanártól elvárható elmélyült szakmai-tudományos érveket és tételeket felsorakoztató írás lenne és nem politikai pamflet, a közlés módja akkor sem lenne szerencsés. Így meg kifejezetten kínos. Nem sok kedvem van a pontokba szedett fejtegetések tételes bírálatához, de persze mellőzni sem lehet, mert Kállaival ellentétben azt gondolom, hogy csak ez méltó "úriemberhez".

Lássuk Szabó Máté biztos érveit!

Azzal kell kezdenem, hogy az adatvédelemnek - egyebeken kívül - az EU adatvédelmi irányelve miatt is mindenütt önálló, független intézménye van, annak "integrálására" nem is érdemes szót vesztegetni. De mi a helyzet a kisebbségvédelemmel?

Európa a hazai modellt "magyar hóbortnak" tartja, hangzik az első tétel. Tizenkét évi működésem alatt ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. A számos hazai és nemzetközi elismerést nem illik felemlegetni (még dicsekvésnek tűnne), bár talán a legemlékezetesebbet, amiről eddig sohasem tettem említést, most mégis felidézem. A dél-afrikai Durbanben 2001-ben tartott rasszizmus elleni világkonferenciát előkészítő európai konferencia egyik főreferátumát tartó előadó következő mondatáról van szó: Magyarországot Európa egyik legjobb ombudsmanjával áldotta meg a sors. Ez persze kevés lenne ellenérvnek, de hadd hivatkozzam az Európa Tanács rasszizmus elleni szakbizottságának 2. számú általános szakmai ajánlására, amely önálló, független, etnikai diszkrimináció elleni kisebbségvédő jogintézményt tart szükségesnek a tagállamokban. A Magyarországról szóló eddigi összes ET- és EBESZ-dokumentum, Országjelentés kivétel nélkül hangsúlyozta a független kisebbségvédelmi intézmény fontosságát.

Ezt aztán a tagállamok számára 2003-tól kötelezővé tette az EU 43/2000. számú irányelve. Éppen ezért ilyen ombudsman vagy ombudsmanszerű intézmény minden EU-tagállamban működik. Annak ellenére, hogy a nemzetállami mainstream persze sehol sem lelkesedik az ilyen ügyért, és ebbe sajnos egyik-másik mainstream ombudsman is beletartozik, ami persze önmagában is éppen elég indok e független szerv létjogosultságához. Ha van polgár, akinek a helyzete ombudsmanért kiált, akkor az éppen a kisebbségi polgár. Erről például a határon túli magyarok tudnának egyet-mást mondani.

Az "alapjogok egységes védelme" miatt kell a változás, mondja a biztos. Az ECRI- és az EU-irányelv meg az idevágó hazai és nemzetközi szakirodalom a speciális jogvédő szerv létének fő indokaként egybehangzóan éppen azt hozza fel, hogy a hagyományos, egységes jogszolgáltatásban elsikkad a gyenge érdekérvényesítő képességgel bíró csoportok védelme. Egyes általános ombudsmanokkal folytatott beszélgetések eléggé lehangoló személyes tapasztalatokkal gazdagítottak a korábbi években a kollégák ilyen irányú affinitásáról. A kisebbségvédelem hatékonysága a nulla felé tendálna az "integrált" modellben - és ezt egész Európa tudja.

Az egységességről, az átláthatóságról, a gazdaságosságról szóló szöveg (már bocsánat, de) aligha több tetszetős, üres fecsegésnél. A "hézagmentes" jogvédelemmel pedig éppen az előbb fejtettem ki, hogy "mi a hézag".

Nem tudom, miért lenne olcsóbb, ha egy fő- és három alombudsman tevékenykedne, de minden maradna a régiben. A javaslat hitelességét egyébként erősen megkérdőjelezi, hogy az elmúlt két évben a legkevésbé a takarékosság tartozott az ombudsmani hivatal erényei közé.

Szervezetszociológiai közhely, hogy egy szervezet teljesítménye nem elsősorban a szervezeti modelltől, hanem a személyzet, különösképpen a vezetők kvalitásaitól függ. Éppen ezért abban a biztosi javaslatban van igazság, hogy az ombudsmanjelöltek kiválasztásakor az eddigieknél szigorúbb követelményeket kellene állítani. Ez a legkevésbé sem érinti a szervezeti modellt, arra azonban talán jó lenne, hogy az ehhez hasonló, méltatlan viták valószínűsége csökkenjen.

Kállai Ernő reakciója ugyanis utólag majdhogynem igazolja a Szabó Máté írásán átsütő indulatot. Még ha elhibázott is az általános biztos lépése, arra a civilizált vita helyett a "népcsoportfőnök" háta mögé bújva "visszakurjongatni" elfogadhatatlan. Az meg végképp következetlenség, hogy Kállai a Kisebbségi Kerekasztal iderángatásával az ügyet éppen arra a politikai síkra akarja ráterelni, amelytől - ha nyilatkozatainak hinni lehet - olyannyira tartózkodni szokott. Csak remélhetjük, hogy a kisebbségi vezetőkben lesz annyi józanság, hogy különbséget tudnak tenni az általuk képviselt közösségek érdekeinek képviselete és a sértett hiúság ápolgatása között.

Befejezésül: elnézést kérek minden érintettől a "brutális" őszinteségért. Csak remélni tudom, hogy megértik, nem a harag és nem az ártó szándék, hanem a nekem és a sok százezer potenciális ügyfélnek kedves és fontos alkotmányos intézményért érzett őszinte aggodalom vezérelt.

A szerző korábbi ombudsman