Szezonvégi kiárusítás
Pedig elkelne némi alázat a problémák nagysága és természete láttán, és némi szerénység is, mert az évtizedeken keresztül reklámozott - egyesek szerint neoliberális, mások szerint neokonzervatív - gazdaságpolitikáról mára egyértelműen kiderült, hogy finoman szólva nem annyira hibátlan, mint gyártói, forgalmazói állítják, ezért a "fogyasztók" tömegesen elfordulnak tőle. Ebben az értelemben ennek kínálata szezonvégi kiárusításként fogható fel, ami jelentős árleszállítást feltételez, és semmiképpen nem egy új, innovatív terméknek kijáró felárat.
Nem kérdés, hogy az államháztartás kiadási oldalán szereplő tételek közül mindazt, ami diszfunkcionális, pazarló, fölösleges meg kell szüntetni, ki kell gyomlálni, át kell alakítani. (Ez még nem is a válság, hanem a józan ész követelménye, s már korábban meg kellett volna tenni. Példa akad bőven az államigazgatástól a pazarló beruházásokon át az önkormányzati szisztémáig.) Az sem kérdés, hogy a közteherviselést végre olyan alapokra kell helyezni, hogy abban valóban mindenki arányosan vegyen részt, tényleges jövedelmének és fogyasztásának megfelelően, ami feltétele annak, hogy a közterheket ésszerűen mérsékelni lehessen. (Csak megjegyzem: évek óta sikertelenül kezdeményezem - nyilvánosan is -, hogy legyen egységes, mindenkire kiterjedő jövedelem- és vagyonbevallás, ami feltárná a bevallott jövedelem és a tényleges vagyoni helyzet közötti ellentmondásokat. Fel nem foghatom, mi az akadálya ennek.). Az is nyilvánvaló, hogy a szociálpolitika addig nyújtózkodhat, ameddig a takaró ér, és nem lehet ellenösztönző erő a munkavállalással szemben.
Nincs vitám azokkal, akik a fenti megfontolások figyelembevételével akarnak kiadást mérsékelni vagy terheket növelni. Vitám azokkal van, akik - szinte kizárólag - az államháztartási kiadások mérséklésében, valamint a legális jövedelemből élőket is érintő tehernövelésben (áfaemelés, vagyonadó) látják a válságból való kilábalás egyedül üdvözítő útját. Abban a meggyőződésben, hogy ha csökkennek az állam kiadásai és ennek következtében a hiány, valamint az adósságszolgálat terhe, akkor mérsékelhetők a közterhek, és új lendületet kap a gazdaság. Egyrészt nagyobb mértékben lehet fejlesztésekre, beruházásokra fordítani az állami kiadásokat, másrészt az élőmunka csökkenő terhei következtében a vállalkozások növekedésnek indulnak, és munkahelyeket teremtenek. Ez a gondolatmenet logikus, csak nem biztos, hogy teljes egészében igaz. Kiváltképp nem a jelenlegi válság közepette. (Egyébként ha rövid távon hiánynövelő tételeket akarunk a kiadási oldalon csökkenteni, akkor meg kell fontolni a magánnyugdíjpénztárakhoz befizetett tagdíj költségvetési forrásból ellentételezett részének - ez 2008-ban mintegy 330 milliárd forint volt - a Nyugdíjbiztosítási Alapba történő átengedését, egyéni számlavezetéssel és állampapírhozam-garancia mellett. Ezzel a konstrukcióval a költségvetés is, a pénztártagok is jól járnának.)
Itt tehát nem egy mentalitásbeli problémáról van szó, hanem arról, hogy egyes ajánlott intézkedések lehetnek ugyan reformértékűek, de attól még nem enyhítik, sőt talán még súlyosbítják is a válságot, és nem válaszolnak a legalapvetőbb problémára, az alulfoglalkoztatottságra.
A jelenlegi helyzetnek ugyanis két szembeötlő vonása van: a soha nem tapasztalt mértékű forrásszűke és a fizetőképes kereslet jelentős csökkenése mind a beruházási, mind a fogyasztási javak iránt. A vállalkozások legfőbb gondja tehát az, hogy jelentősen beszűkültek a piaci lehetőségek, s akinek van piaca, az sem képes finanszírozni a tevékenységét, mert az alapanyagért, az energiáért, az élőmunkáért azonnal fizetnie kell, míg a késztermék értékesítése után akár 75-90 napot is várhat a pénzére, a bankokhoz meg hiába fordul.
Ez a tünetegyüttes egy olyan országban, ahol a munkaképes korú lakosság kevesebb mint 57 százaléka rendelkezik munkahellyel, drámai következményekkel járhat. Itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ami a magyar gazdaság (és társadalom) legsúlyosabb problémája és az én mondandóm kiindulópontja: ha nem tudunk elmozdulni erről az alacsony foglalkoztatási szintről, akkor nincs az a kiadásmérséklés, amely tartósan egyensúlyt képes teremteni. Márpedig ha a kereslet csökkenése és a finanszírozás hiánya a legfőbb gond, akkor önmagában az élőmunka terheinek csökkenése - ami persze fontos - jó esetben a munkahelyek egy részének a megőrzéséhez, esetleg a profit növeléséhez járulhat hozzá, de semmiképpen nem a növekedéshez, a foglalkoztatás bővüléséhez.
Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy nem pusztán az alultőkésített, nem igazán korszerű technológiával rendelkező kis- és közepes vállalkozások sínylik meg a jelenlegi helyzetet, hanem azoknak a multicégeknek a magyar leányai is, akikre igazán nem jellemző a korszerűtlen technológia vagy az alacsony színvonalú munkaszervezés. Ebből is következik, hogy az az évtizedeken át követett paradigma, amely a gazdaságpolitika mindent felülíró követelményévé tette a tőkevonzó képesség javítását, megőrzését, azaz a külföldi tőke megtelepedését, mára kifulladt. (Még akkor is, ha egy jó évtizeden keresztül - egyes makrogazdasági mutatók szempontjából - eredményesen működött.) Magyarországon az ipari termelővagyon 63 százaléka külföldi tulajdonban van, ami a legmagasabb érték az OECD-országok között, s a külföldi tulajdonban lévő cégek 1200-1300 milliárd forint adókedvezményt, illetve támogatást élveznek. A reálszférának tehát nem kellene ennyire gyengélkednie, ha valóban a külföldi tőke jelenléte lenne a magyar gazdaság teljesítőképességének a mércéje.
Ha a fentiek akár csak részben is igazak, akkor abból az is következik, hogy kellene valamennyi helyet szorítani a polcon néhány új "terméknek" is. Nem arra gondolok, hogy valaki előáll egy komplett, koherens, gyökeresen más gazdaságpolitikát megalapozó elmélettel - erre még várni kell. De ez nem jelentheti azt, hogy addig ne csináljunk semmit, vagy csak a szokásos módon reagáljunk a helyzetre. Azt még kevésbé jelentheti, hogy a hosszabb távon el nem kerülhető reformok ügye és az azonnali válságkezeléshez szükséges, eltérő tartalmú és követelményű lépések összekeveredjenek. Szerintem legalább három olyan dolog van, amihez nem "elméletekre", hanem konkrét cselekvésre van szükség:
1. Minden erővel a foglalkoztatási színvonal növelésére kell koncentrálni! Ehhez új utakat (is) kell keresni. Magyarország a válságot, a következő 3-4 évet jelentősen bővülő foglalkoztatás nélkül nem fogja átvészelni súlyos társadalmi, gazdasági, szociális, ma még esetleg nem is sejthető tartalmú és méretű megrázkódtatások nélkül. A nem kis mértékben szociális alapon kialakuló morális, kulturális és politikai "züllés" következményeinek a szele már megcsapott bennünket. Kérdés, megvárjuk-e a vihart is.
Célzottan és bizonyíthatóan munkahelyteremtő gazdaságpolitikára van szükség, ami - egyebek mellett - az állam által megtervezett és részben az állam intézményei által kivitelezett programokat is feltételez. Olyan ágazatokat érdemes preferálni, amelyek termékei (szolgáltatásai) iránt nem, vagy kevésbé csökken a kereslet, és ha csökken is, a drága importtermék helyébe hazai léphet.
Ilyen lehetőséget kínál például az energiaszektor, a megújulóenergia-hordozók előállításának és felhasználásának erőteljes bővítése. Többek között a biomassza- alapú hőellátó rendszerek kiépítése. Nehéz találni olyan ágazatot, ahol adottságaink kifejezetten jók, környezetkímélő technológiákat lehet alkalmazni, s az alapanyag előállítása (energiaültetvények) jelentős számban teremt munkaalkalmat az alacsonyan képzett munkaerő számára is. Ez egyúttal vidékfejlesztést is jelent, és az ország energiafüggőségét is mérsékli.
Hasonlóan lehetne példálózni az élelmiszer-ágazattal is, ha tényleg megkapná azt a figyelmet, amelyet egy valóságos komparatív előnyöket hordozó ágazat megérdemel.
A rendszerváltozás után követett gazdaságpolitika egyik, ha nem a legnagyobb tévedése - és ebben valamennyi politikai erő osztozik -, hogy nem számolt sokkal erőteljesebben az agrárium, az élelmiszergazdaság korszerűsítésében rejlő lehetőségekkel, sőt azt is tönkretette, ami korábban működött. A mezőgazdaság agyonpolitizálása, a földtörvény értelmetlen megkötései, a vidék, a falu gondjaihoz ideológiai alapon történő közeledés százezres nagyságrendben termelte a munkanélküliséget, és sok százezer emberben táplált máig ható illúziót a mindenféle összefogást, nyugat-európai mintájú szövetkezést nélkülöző kis gazdaságok életképességét illetően.
Akik manapság is "a magyar föld magyar tulajdonban maradása érdekében" a földtörvényben lévő értelmetlen korlátozások mellett érvelnek, valójában tálcán kínálják a lehetőséget a külföldi érdeklődőknek, hogy a derogáció lejárta után felvásárolhassák a földet a legyengült magyar tulajdonosoktól.
A zöldgazdaság, a környezeti ipar szintén húzóágazat lehetne Magyarországon. Csak az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklése és annak további ösztönzése akár több százmilliárd forintos bevétellel is kecsegtethet; ha a szén-dioxid-kereskedelmet új alapokra helyeznénk, megteremtve a kibocsátási egységek validálásának és átlátható kereskedelmének a feltételeit. Felszín alatti vizeink is jelentős értéket képviselnek - mind az ivó-, mind a termálvíz. Erre is alapozva a gyógy- és egészségturizmus jóval nagyobb szerepet játszhatna, s a termálvíz az energiafelhasználásban is méltóbb helyet foglalhatna el.
Magyarország földrajzi helyzetében kézenfekvő lenne a logisztikai szerepkör kiteljesítése is.
Ezekkel a példákkal csak érzékeltetni kívántam, hogy a jelenlegi helyzetben konkrét reálgazdasági lépéseket is kell tenni. Még békeidőben sem elegendő pusztán a jó üzleti-gazdasági környezet, a makrogazdasági egyensúly megteremtése, hogy azután a piac mindent elrendezzen. Vállalni kell egészen konkrét, a reálgazdaságot érintő döntéseket is.
2. További lépéseket kell tenni a pénzszűke miatt kialakult helyzet megváltoztatására. A magát "túlhitelező" bankszféra ma sokkal inkább érdekelt abban, hogy kihelyezett hitelei visszatérüljenek, hogy fontos ügyfelei megmaradjanak, mint abban, hogy új hitelek kihelyezésével növelje (terhelje) a portfólióját. Ez természetes, ezért a bankokra nem lehet haragudni. A piacon az érdekek vezérlik a szereplőket. Az államnak is a piaci szereplő logikájával és a nemzetgazdasági érdekek figyelembevételével kell közelítenie minden konkrét kérdéshez. Ez pedig azt is jelentheti, hogy azon cégek esetében, amelyek bizonyíthatóan rendelkeznek piaccal, de átmeneti finanszírozási problémával küzdenek, s "nem férnek bele" a kereskedelmi bankok hitelezési gyakorlatába, az állam - egy erre alkalmas pénzintézeten keresztül - magára vállalhatná a finanszírozás feladatát. Nem kétséges, hogy egy ilyen tevékenység a szokásosnál jóval nagyobb kockázatot hordozna, de az sem kétséges, hogy ezt a kockázatot a tönkremenő cégek, az utcára kerülő emberek miatt keletkező államháztartási bevételkieséssel, illetve a pótlólagos szociális kiadások nagyságával kell egybevetni - a munkanélküliség növekedésével együtt járó egyéb gondokról nem szólva.
3. Ma Magyarország államháztartását a jelentős hiányok jellemzik. A fejlesztések forrásául csak az EU által biztosított támogatás szolgálhat. Magyarországnak elemi érdeke, hogy e forrásokat minél nagyobb mértékben, hatékonyan használja fel. Kérdés, hogy mi a hatékonyság első számú fokmérője. Szerintem mindenekelőtt az, hogy javult-e a foglalkoztatási ráta, illetve van-e esély arra, hogy a jövőben javuljon. És ha az adatok azt mutatják, hogy nincs javulás, akkor oda kell a forrásokat átcsoportosítani, ahol ez a javulás reálisan elvárható.
Nem hiszek abban, hogy léteznek egyedül üdvözítő megoldások. Gyanítom, hogy pusztán a makrogazdasági egyensúlyi pályák körül mozgó okfejtések nem visznek bennünket sokkal közelebb a megoldáshoz. Ezért ma nem az az első számú kérdés, hogy ki az a rendkívüli adottságokkal rendelkező személy (miniszterelnök), aki képes Magyarországot kivezetni a válságból, hanem az, hogy mi annak a programnak a tartalma, amely társadalmi támogatottságra - de legalábbis tudomásulvételre - számíthat, és válaszol a megoldandó problémákra. A jelenlegi rendkívül súlyos helyzetben és az ide vezető út tanulságait mérlegelve akár kedvezőnek is ítélhetjük Murphy törvényét: "Emberek és államok akkor viselkednek ésszerűen, ha előtte már minden más lehetőséget kimerítettek..." Bár az elmúlt héten történtek azt sejtetik, hogy Murphy törvényei Magyarországra nem érvényesek...
A szerző közgazdász, az MSZP Szocialista Platformjának alelnöke
