Milyen válságokat is élünk?
A szerző közgazdász
Adott először is ez az akut, "emberfeletti", globális pénzügyi krízis (bank-, hitel-, valutaválság és tőzsdekrach) meg a nyomában járó reálgazdasági recesszió.
Adott másodszor a mi "saját gyártmányú", magyar fiskális válságunk, amellyel 2006-ra sikerült Európa legnagyobb államháztartási hiányát produkálnunk. A politikai osztály az uniós csatlakozás eufóriájában arra a következtetésre jutott, hogy felhagyhat a "viselkedéssel", és közpénzügyekben hátat fordíthat a józan ész - szerződésben is vállalt - kritériumainak. Külső rendreutasítás, a kiközösítés réme kellett a vonakodó, kényszeredett cselekvéshez.
Adott harmadiknak az a mély, krónikus, strukturális és intézményi válság, amely a közszféra, az államháztartás fontos "alrendszereinek" társadalmi kontrollálatlansága és az üzleti szféra piacvezéreltsége közötti ellentétből ered. Paradox módon nagy részben a közszféra terén elmaradt rendszerváltásként írható le, miközben az elkalibrált önkormányzati rendszer éppen a rendszerváltással jött létre. A lényeg ezen "alrendszerek" elszabadultsága, rossz értelemben vett, túlzott autonómiája. Vagyis az, hogy esetükben nem eléggé hatékonyan működik annak a bizonyos "láthatatlan kéznek" megfelelő "kontrollkéz", ami az önös érdekeket a köz szolgálatába hajtja. Ami pedig a versenyszféra szereplői felett már az 1990-es évek közepe óta fegyelmezően ott lebeg.
Ez az a válság, aminek fő szimptómája a GDP-arányos, 50 százalékot megközelítő, állami kiadási szint - amelynek egyedi visszásságai unalomig ismertek. Ez az illeszkedési, integrációs válság a közszféra csaknem minden területén erőforrások folyamatos pazarlását eredményezi. Következménye a "finanszírozhatatlan finanszírozásának" kényszeréből adódó, állandósult eladósodási hajlam, adóemelési kényszer, a magángazdaság kizsigerelése, extrém dualitása, megrekedés, a korlátozott gazdaságnövekedési potenciál.
A költségvetési válságból való kilábalás jó úton halad, a kényszerpályás konvergenciaprogram fogcsikorgató teljesítése alapján a hiány mértéke már-már a célérték körülire stabilizálódott. A globális pénzügyi válság a közepét-legmélyét már elszenvedtette velünk, reálgazdasági hozadékának azonban talán még csak az első félidejét játsszuk. A magyar strukturális, intézményi válság pedig még csak tudatosulásának, manifesztálódásának kezdetén jár. Valahol lent, nagyon a mélyben, az obskúrus 2007. márciusi "szociális" népszavazás szellemi-erkölcsi színvonalán. Vagyis rág, munkál, hat, de igazából ki sem robbant még.
A heveny válság - bár pontos mibenlétét emberfia értelmével átfogni ma még nemigen képes - a külvilágnak róható fel. A piacgazdaságnak, a szüntelen és elválaszthatatlan innovációnak, a pénzügyek, a kereskedelem és a termelés régóta és sokat emlegetett globalizációjának. Vagyis csupa olyasminek, amelynek egyben minden eddigi történelmi standardot felülmúló jólétünket és szabadságunkat is köszönhetjük. A mélyben rejlő torzulások válságként történő gyors manifesztálódása éppenséggel a piacgazdaság, a "láthatatlan kéz" hatékonyságát is jelzi.
A magunk számlájára írható gazdasági bajaink közül viszont egyetlenegy olyan sincs, amelyikért - közvetlenül vagy közvetve - ne a magyar populizmust terhelné az eredendő felelősség. Ideértve még azt a közvetett felelősséget is, amelyikért nem - vagyis azt, amelyik a populizmusra adott válaszreakciók stratégiai elhibázottságából, elégtelenségéből ered.
Most itt tartunk. Az összes szánalmas-heroikus haladék lejárt. Három válságot is élünk most egyszerre, nem pedig "a" válságot. Ezek egymást most nálunk - úgymond - derékba kapták, köbre emelték, összekuszálták egymást, kibogozhatatlanul fonódnak egybe, rakódnak és épülnek egymásba - hatványozottra nehezítve minden válságkezelő igyekezet dolgát. Közöttük természetesen számtalan oda- és visszahatás is fennáll, és ezek a kölcsönhatások most - sajnos - egyáltalán nem a kioltás, az enyhítés irányába mutatnak (ha mégis van "a" válság, akkor az az egymásra rakódás maga). De összemosódásuknál is fontosabbak a különbségeik.
Érdemes tehát óvakodnunk mindenfajta differenciálatlan válságkezeléstől. Egyáltalán, "a" válságkezeléstől. A minden betegségre jó receptektől. A régóta dédelgetett, mániásra fixált kedvenc ideáktól. A katasztrófahangulatot kiaknázó érzelmi zsarolástól. A kényszeres hiperaktivitástól, a személyes bizonyítási vágytól is. Attól, hogy többet rontsunk egy előre nem látható ponton és módon annál, mint amennyit egy másikon javítani remélhetünk.
Óvakodnunk kellene továbbá mindenféle adómágiától. Balga tévhit, hogy az adórendszer gombjainak kényszeres csavargatásával, az adórendszer fabrikálásával bármelyik válságra gyógyírt lelhetünk. Ez a már-már gyermeki adófétis, adóillúzió önmagában is populista fertőzéstünet, az állam mindenhatóságába vetett voluntarista hitet tükrözi. Az adórendszer viszonylagos stabilitása önmagában is közérdek. A folyamatos adóbarkácsolás tevékeny bűnrészese a demokratikus jogállam köztiszteletében, közszeretetében tapasztalható eróziónak.
A költségvetési válság terápiájának triviális, elkerülhetetlen jellemzője a "megszorítás", a "sarc", öltse bár föl akár - állami bevételnövelésként - a közvetlen vagy közvetett adóemelés formáját, akár kiadáscsökkentésként a korábbi juttatások, ingyenességek megvonásának alakját. Ilyenkor bizony esetleg a szemellenzős, vaskalapos, szakbarbár, doktriner, tankönyvből játszó fiskális ridegség is helyes válságkezelési mód lehet. Erre a gyógyír nemigen lehet más, mint a szűkítés a GDP-meghatározódás "keresleti oldalán". A növekedési áldozat magától értetődő következmény, a gyógyulás majdhogynem kívánatos jele. A horizont középtávú, a látványos eredmény relatíve gyors és bizonyos.
A közszféra illeszkedési válságának terápiája - a kártétel folyamatos halmozódása ellenére - tipikusan hosszú távú. A "mindig sürgős, de sohasem késő" képlete szerint. Ennek a válságnak a terápiája "kínálatoldali" beavatkozást, holmi "kiigazításoknál" jóval összetettebb reformokat igényel. Megértéséhez, kezeléséhez el kell hagynunk a gazdaságpolitika hagyományos, intellektuális területét, eszköztárát. A szükséges reformok iránya, mibenléte szakmai értelemben többé-kevésbé kikristályosodott már. Ezek a reformok mindenképpen a gazdasági-társadalmi status quo megbontásával kell hogy járjanak.
Egy olyan típusú heveny pénzügyi válság terápiájában viszont, amellyel ma állunk szemben, megint más a helyzet. A horizont szűk: napokban, hetekben, legfeljebb hónapokban mérhető. A kereslet rövid távú, közvetlen szűkítését eredményező lépés ilyenkor kizárólag az elért költségvetési konszolidáció védelméhez szükséges mértékben elfogadható. Az egyébként máskor elvileg megálló tételek alkalmazása most kifejezetten káros (járulékcsökkenésből megrendelések híján nem lesz munkahely, csak költségvetési hiány; áfaemelésből, természetbeni juttatások megvonásából csak további keresletcsökkenés; cégautóadó de facto kivetésével százezernyi devizaadós törlesztőrészletére - valutaválság idején - még nagyobb terhet pakolni csak olaj a tűzre). A legcsekélyebb ellentmondásban sincs mindezzel természetesen bármilyen Münchhausen-trükk, adócsökkentő kalandorkodás, mesterséges keresletélénkítés kategorikus elvetése.
Ilyenkor még az elméletben egyébként üdvös kiadáscsökkentő ellentételezés sem jó válasz: most a keynesi multiplikátornak - amennyire csak lehet - javítania, nem pedig rontania kell. Minden ambiciózus kiadáscsökkentő program most csak rombolni tudna.
A GDP-jének 70 százalékát az exportban realizáló "kis, nyitott gazdaság" élénkítésének gondja nem igazán a magyar kormány vállát nyomja. A német lokomotívban inkább bízhatunk - amíg az meg nem lódul, csak a szuggerálás, a drukkolás marad. És persze a tűzoltás. A személyek, csoportok, vállalkozások, adósok, bankok egzisztenciális bázisát fenyegető, maradandó károsodások minimalizálása.
Akár természeti csapások idején, most is a túlélés a racionális és etikus cél. Az efféle válság bizony nem éppen a "reformok" legjobb ideje.