A neoliberális reformok mögött két előfeltevés húzódik meg. Az egyik, hogy a piac, a smithi "láthatatlan kéz", ha hagyják, minden körülmények között hatékony megoldást szül. Ezt a szakma piaci fundamentalizmusnak nevezi. A fejlett országok uralkodó közgazdaságtanából ez a felfogás már régen kiszorult, sőt a válsággal a "nem egyensúlyi" közgazdasági iskolák (marxizmus, keynesianizmus) tőlünk nyugatabbra valóságos reneszánszukat élik.

A másik feltevés, hogy a magyar gazdaság felzárkózását a fejlett országok mintáinak automatikus követése, illetve a külföldi tőkebeáramlás biztosítja. A tények azt mutatják, hogy a tőkeimporton alapuló válságkezelés és a hazai privatizáció országunk félperifériás helyzetét erősítette meg. Az elmúlt húsz év sodródó hazai gazdaságpolitikája meg sem próbálta megtalálni (megőrizni) a hazai gazdaság azon szektorait, amelyre a felzárkózás stabilan építhetett volna. A sokszor magasztalt hazai tőkevonzó képesség olyan egyedi alkukon, éves kihatásait tekintve ezermilliárdos nagyságrendű vállalati kedvezményeken nyugodott, amely jelentősen torzította a versenyt, kiszorítva a hazai termelést. Ráadásul e támogatások kitermelése érdekében magasan kellett tartani az adóterhelést. Az 1990-es évek elejétől állandósult alacsony foglalkoztatás, valamint a mélyszegénység terjedése nem választható el a követett gazdaságpolitikától.

Az itthon uralkodó közgazdasági felfogás nem számol azzal az egyszerű összefüggéssel, hogy a gazdasági törvényszerűségek nem elválaszthatók az ország fejlettségétől. Mindannyian tudjuk, hogy milyen következménye van annak, ha egy gyermeknek felnőttnek való gyógyszert adnak... Ezt kellene figyelembe venniük azoknak a közgazdászoknak is, akik tértől és időtől független recepteket ajánlgatnak.

Gazdasági fejlettségünkhöz képest a hazai gazdaság szerkezete számos illúzió, majd kijózanító csalódás forrása. Vegyük példaként az oktatást! Nálunk lényegesen fejlettebb országok mintáit követtük a magas felsőoktatási beiskolázással, amivel strukturális munkanélküliséget és az adóforintokból helyzetükkel elégedetlen diplomások tömegét "állítottuk elő". A romló színvonalú tömeges felsőoktatás mellett a közoktatás teljesítménye is erodálódik. Ezzel a "tudásalapú társadalom" kulisszái mögött a tudatlanság újratermelése folyik.

Tévúton járunk, ha a "túlterjeszkedő állam", a "felelőtlenül költekező lakosság" és az "elvonásokkal agyonterhelt vállalkozások" háromszögére egyszerűsítjük le a feladványt. Miért nem veszünk tudomást arról, hogy a legendás magyar kreativitás nem az innovációban, hanem az adóelkerülésben nyilvánul meg? A tipikus magyar vállalkozó nem a weberi protestáns etika megtestesítője. Gazdaságunk még működő része pedig a jövedelmeket a tömegfogyasztás és nem a megtakarítások irányába vonzza. A külföldi tőkebefektetések a "jó időkben" sem növelték a foglalkoztatottságot, a privatizált közművekben termelődött profit pedig a fizetési mérleg hiányát duzzasztotta. A cégek többsége, ha piacot akar szerezni, nyújtja a kezét az állam felé, de ha az utóbbi adót emel, tiltakozik. Egy ilyen magánszektor jövedelmi helyzetének javítása nem a gazdasági felzárkózást, hanem a tőkemenekítést és a hivalkodó luxusfogyasztás finanszírozását eredményezi.

A gazdaságpolitika nem közgazdasági doktrínák bármi áron történő átültetését, hanem a lehetőségek számbavételén alapuló felelős társadalmi cselekvés szervezését jelenti. Ennek persze, a médiapolitizáláson alapuló politikai piac - finoman szólva - nem kedvez. Az apró, de fontos lépéseket nehéz kommunikálni. Olyasmivel nehéz kiállni, hogy ahelyett, hogy a külföldi tőkétől várnánk a felzárkózást, azt sziszifuszi munkával csak magunk érhetjük el. A politika fogékonyabbnak hiszi a választót a képviselőlétszám drasztikus csökkentésének tervére, mint a közpénzek felelősebb és hatékonyabb elköltését biztosító közpénzügyi reformokra. Ilyennek a vállalkozók sem feltétlenül örülnének, hiszen az állam megfejése így nehezebbé válna. Aligha lehet szakszerű reformokat véghezvinni olyan közegben, amelyben a hazai politikai elit rövid távú választási érdekei esélyt sem adnak a társadalmi megegyezést feltételező, hosszú távon sikerrel kecsegtető gazdaságpolitikának. Nem kedvez az ilyen politikának az sem, hogy az ország pénzügyileg erősen sebezhető; a fizetőképesség fenntartására kínosan ügyelni kell.

Tudomásul kell venni, hogy a globális világgazdasági átrendeződésben a külföldi tőkére nem számíthatunk. Az ország adottságainak megfelelő kitörési pontokhoz kell társadalmi konszenzust teremteni, építve az uniós tagság nyújtotta lehetőségekre. Ez gazdaságpolitikai paradigmaváltást feltételez. A piaci fundamentalizmus államfelfogása helyett társadalmi támogatást élvező, konszenzuson alapuló kollektív cselekvésre képes, új típusú fejlesztő államra van szükség. Az elmúlt tíz évben éppen ettől távolodunk gyorsuló mértékben. A problémák megoldása a maihoz képest jóval szakszerűbben működő közpolitikát és közigazgatást feltételez.

Újra itt a kérdés: továbbra is provinciálisan és doktriner módon politizálunk, vagy a világ változásaihoz alkalmazkodva képzeljük jövőnket? Egy új gátőr személyében az ország új esélyt is kaphat. Az építési terveknek azonban nem kellene függnie a gátőr személyétől, már csak azért sem, mert az árvízvédelmi projektek általában hosszú távúak....

A szerző közgazdász