A lényeg, hogy a differenciába bele ugyan nem nyugodtunk (nem is lehet), de tudomásul vettük, sőt, inkább azért berzenkedünk, hogy egyik vagy másik magyar futballista a nemzetközi sztárcsapatok játékosaihoz képest persze bagóért, de teljesítményéhez és a hazai keresetekhez viszonyítva csillagászati összegért rúgja a labdát. Tehát inkább - csak úgy kapásból - Waltner forintmilliói miatt irigykedik vagy csapkodja dühösen a térdét a kopott lelátón néhány száz társával, s esze ágában nincs hétvégenként a Sport tévére tapadva Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi jövedelmén sopánkodni, pedig még azt is közlik vele, hogy előbbi ripityára törte a Ferrariját, de már jön neki az új.

Persze, a futball-mutatóknál lényegesebb összehasonlításokkal is bőven lehet találkozni, s azok legalább annyira mellbevágók. Mégis ezeken a területeken nem annyira nyilvánvaló természetességgel jönnek velünk szembe a különbségek, tisztában se vagyunk igazán velük - így beismerni is nehéz, de még nehezebb tenni valamit ellenük. Mindez akkor jutott eszembe, amikor az Élet és Irodalom legutóbbi számában a Chikán Attila közgazdászprofesszorral készült interjút olvastam. Ő mondja: "Attól kezdve, hogy a magyar ember bemegy reggel dolgozni, addig, hogy délután kijön, feleannyit termelt, mint nyugat-európai társa. De nem azért, mert keveset dolgozik, kevesebb energiát fordít a munkára, kevesebb erőfeszítést tesz közben, sőt, az sincs kizárva, hogy többet, hanem mert rosszak a struktúrák. (...) Ezzel a görcsös ragaszkodással egy rossz, bemerevedett, nem hatékony, nem termelékeny struktúrához nemhogy eljutni, elindulni sem lehet sehová." A Corvinus Egyetem tanára keményen fogalmaz, szerinte a teljesítményhiányos állapot nem szűnt meg a rendszerváltással mind a mai napig, ráadásul fokozódó mértékben jellemzi a magyar gazdaságot, mi ma is többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk.

Amennyiben tehát valaki reálisan veszi szemügyre a mai Magyarország gondjait, olyan piramissal találkozik, amelynek köveit hosszú éveken át hordták egymásra a különböző színezetű kormányok. Eleinte mindegyikben volt valamekkora elszánás, akarat, hogy elmozdítson néhány elemet a helyéről, de hamar rádöbbentek - jobb abbahagyni, mert rájuk dőlhet az egész építmény. Jó volna tudomásul venni, hogy nem kizárólag a választási kampányok tették ortopéddé a rendszert, hanem a sok-sok tabu, dogma, illetve annak a kérdésnek a folytonos halogatása: lehet-e egy torz piramist úgy lebontani, hogy azért kő kövön maradjon?

Hosszan lehetne sorolni azokat a statisztikai adatokat, amelyek mindenféle válság nélkül jó ideje figyelmeztetnek a helyzet tarthatatlanságára, de szeretnénk úgy tenni, mintha most ütköznénk beléjük.

Maradjunk a futballnál, mert ott már megszoktuk és elviseljük? Nincs rá mód.